A 30. részben Ámos Imre, a magyar Chagall életrajza következzen:
Ámos Imre (Nagykálló, 1907. december 7. – Ohrdruf (Németország), 1944) magyar festőművész, Anna Margit festőművész férje.
Ámos Imre 1907. december 7-én született a magyarországi zsidóság egyik régi települési helyén, Szabolcs megyében. Szülőhelye, Nagykálló egyben Rebe Reb Eizikl Taubnak is városa, a matuzsálemi kort megért kuruckori kállói szent rabbinak, akinek életéről, tetteiről szóló csodálatos históriák a vallásos otthonban élő gyermek szívébe mélyen belevésődtek. A gyermeklélekre rovódó élmények később kitörölhetetlenül maradnak meg a felnőtt ember életében, sok megnyilatkozásnak válnak motorjává a legtöbb művész alkotó munkásságában is. Azt a nosztalgiát, jövővárást, csodaáhítást, amely Ámos korai műveinek szinte állandó tartalma, nem választhatjuk el attól a légkörtől, amelyben nevelkedett. Témája is sokszor csak ezeken a történeteken keresztül érthető meg (például A kabbalista, Zsidó férfi ünnepi csokorral, Zsidó ünnepek című linó-sorozat).
Apja korán meghalt. Imrét beteg húgával együtt anyja nevelte, nem kis küzdelemmel. Ámos mindig nagy szeretettel emlékezett anyjára, aki felesége mellett képeinek leggyakoribb szereplője.
1925-ben érettségizett Nagykállón. 1926-ban, 19 éves korában jött Budapestre, ahol egy mérnök rokona és támogatója kívánságára a Műegyetemre kérte felvételét. Kérését először elutasították. Egy évet mint zománcozó dolgozott a Láng ezüstgyárban. Ezután a numerus clausus már életben levő törvénye ellenére is felvették a Műegyetemre, az általános mérnöki szakra. Itt szorgalmasan folytatta tanulmányait, és három évet el is végzett jeles eredménnyel. Ekkor hirtelen rádöbbenve igazi hivatására, 1929-ben felvételi vizsgát tett a Képzőművészeti Főiskolán. Próbálkozása sikerrel járt, és Rudnay Gyula tanítványaként 1929-ben fogott hozzá, hogy természetes adottságához megszerezze a technikai ismereteket is. Rokona megértette elhatározását, és anyagi segítségét még egy évtizedig nem vonta meg tőle.
Ámos gyorsan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert már főiskolás korában több kiállításon figyelmet keltett. Különösen a Szinyei Társaság fiatalok számára alapított ún. Tavaszi Szalonjának a tárlatain szerepelt többször. 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben pedig első díjat nyert ezen a kiállításon.
Nyilvános elismertetésének ez a rövid korszaka le is zárult azzal, hogy 1935-ben a Munkácsy Céh, majd 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjául választotta, pedig a 30-as évek második felében, a háborút megelőző forró légkörben, majd kirobbanásának idején alig volt már erre lehetőség. A kivételes elismerés azonban csekély anyagi értékű díj odautalásán, egy-két rövid dicsérő újságcikk megjelenésén és néhány vásárláson túl nem sokat jelentett. Biztos anyagi bázist élete végéig nem tudott teremteni. 1939-ig Poldi bátyjától 20 pengőt kapott havonként, amit lakbérre, festőanyagra (mindig a legjobbra) és reggeli-vacsorára fordított. Délben az OMIKE ingyen-menzán evett, sok más hozzá hasonló sorban élő emberrel együtt. Ruháját és csekély műtermi berendezését képekért szerezte cserébe, használtan. Olyan élménye volt, amikor új ruhát csináltatott, hogy nem éppen bő terjedelmű naplójába is följegyezte: "Valami kis pénzhez jutottunk. Most azután szaladgálok, hogy egy ruhát csináltathassak magamnak. Nálam ez óriási esemény, mert évek óta készülök rá, hogy egy rámszabott ruhát szerezzek. ... Hány kirakatot néztem végig, hány ruhát hordtam már el képzeletben!" (1941)
Ha sorra nézzük munkássága első öt évének termését, alázatos fiatal művész szorgoskodásának leszünk tanúi, aki fáradhatatlanul csiszolta, szépítette stílusát, mélyítette mondanivalóját. Sejtelmes hangja korántsem onnan ered, mintha a tárgyi világot bizonytalanul vagy megoldatlanul ábrázolná. Ez az alaphang az arányoknak, a ritmusnak a mikéntjén alapszik, mert stílusa az ábrázolt világ formáit szigorúan határoló, körvonalak közé záró, logikusan szerkesztő és komponáló. Harmonikus vonalvezetés és lágyan suttogó színek együtteséből szól felénk a panasz.
Ámos nem tartozik az ún. "stíluskereső" művészek közé, azok közé, akik mondanivaló szabta indíték nélkül változtatnak kifejezésmódjukon. Nem kívánt "artista módjára hetenként új számot betanulni" (naplójából). Ha változott a stílusa, ez az új mondanivaló tökéletesebb kifejezése érdekében, nem egyik napról a másikra, hanem fokozatos átmenetben történt.
Azok a víziók, amelyek eleinte Proust módján (egyik kedves írója volt Ámosnak) a letűnt időket idézgették, egyre inkább válnak jelenének lidércnyomásos kifejezőivé. Bizonytalanul, szinte öntudatlanul sejtett tragikus sorsának előrevetett árnyéka valamilyen kimondhatatlan szorongással tölti meg képeit. A halál közelségét érezzük ki belőlük akkor is, ha témájuk nem kimondottan arra utal. A stílusváltozás tehát az új mondanivaló alátámasztására következett be művészetében, oka a háború előtti fojtogatóan forró légkör, amely a zsidó Ámos mellére egyre nyomasztóbban nehezült.
Naplójában letargikus hangú feljegyzések tanúskodnak ezekről az évekről.
"Hetek óta nem dolgozom. - Így ír 1938. december 21-én. - Teljes bizonytalanságban élünk a jövőnket illetőleg. Hónapok óta nem járt nálunk senki vásárlási szándékkal. A kiállításokra beküldött képeink sem akadtak gazdára, mivel semmi eladás sincs azokon sem. Átmenetileg, hogy a létminimum meglegyen (kis szalonna reggel, este), valami fűszeresnek festünk kulacsokra ornamentikákat, persze filléres dotálás mellett. De nem lehet visszautasítani ezt a munkát sem, mert más nem akadna, és élni mégiscsak kell, akárhogyan is. ... Olyan lealázó, hogy visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágtól. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül gondolkozóvá teszi őket. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szava, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot."
1939. március 29-én írja:
"A napokban zárult Margit [felesége, Anna Margit festőnő. A szerző] műteremkiállítása, melyet két hétig tartunk nyitva, igyekeztünk megcsinálni, még mialatt bent lakunk a »Hangya« házban. (Sajnos, kinézte alólunk az egyik tisztviselőjük, és megmásíthatatlanul felmondtak. Teljesen meglepetésszerűen ért ez a felmondás, mert mindig pontosan fizettük a lakbért, és semmi okuk sem volt a kidobásra. Szomorúan vettük tudomásul a mai morál e megnyilvánulását. Ma, amikor minden az erőszak elvén áll, mikor államokat, népeket vesznek el az erőszak alapján, igazán nem lehet rossznéven venni, ha egy zsidó festőtől elveszi egyetlen birodalmát, a nehezen megtartott munkahelyét egy nem zsidó hivatalnok.)"
Csak bizonyos összeg letétele mellett kaphatna műtermet, ezt azonban képtelen megszerezni. Poldi bátyja is most mondja le az eddigi segítséget.
1939. szeptember 20-án írja:
"Műtermünk nincs, napok óta nem bírok már ránézni becsomagolt, összezsúfolt dolgaimra, mert félek, hogy sírni kezdek. Én, a dolgos, munkás ember tétlenül ülök egy földszintes szobában, ahol olyan homály van, hogy ha kimegyek, pislogva tudok csak szétnézni."
És ugyanez év október 7-én:
"Hideg szobában didergek náthásán, már elszoktam (négy évi meleg lakás után) a fázástól. Most újra megtanulom majd, de nem is az a legfontosabb, mert a hideg ellen beburkolódzhat az ember melegebb rongyaiba, de nem bírja kizárni azt a dermesztő hideget, amely a tespedés, a közhangulat, kultúrálatlan emberüldözés stb. miatt rakódik a lelke körül. Hat hete nem dolgozom, nincs külön szobám, és nem bírom rászánni magam, hogy a kályha és szekrények mögé elrakott tekercseket elővegyem. ... Mit is festhetnék most, ha lenne is hol? Nem bírom kizárni magamból a körülöttem levő élet komiszságát."
Az egykorú sajtó megnyilvánulásai is egyre több keserűséget halmoznak föl benne.
1938. november 9-én így ír:
"Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az és így tovább. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja."
Ámos festészetének a 30-as évek második felében bekövetkezett változása nem volt egyedülálló, elszigetelt jelenség a két világháború közötti művészet történetében. Ez a szürrealista szemlélet, a vízióknak, álombéli állapotoknak gátlástalan megformálása először az irodalomban, majd a képzőművészetben már jóval korábban, az első világháború után jelentkezett Párizsban, s innen kiindulva, Európa-szerte. Ámos hasonló felfogásban találta meg kifejezési lehetőségeit, mint amilyennel Eluard, Aragon vagy akár Picasso is harcolt a háború értelmetlen nyomorúságai ellen. A XX. század első felének két világháborúja sajátos, addig ismeretlen katasztrófákba sodorta az emberiséget, s a művészek úgy érezhették, hogy csak a legabszurdabb vízió adhat megfelelő képet a történtek tényleges valóságáról. Ámos állandó figyelemmel kísérte a franciák törekvéseit. 1937-ben egy sikeres képeladás folytán sikerült három hónapot Párizsban töltenie. Rövid párizsi tartózkodásának két nagy élménye volt: látogatás Chagall műtermében és találkozás eredeti Picasso-művekkel. Örömmel ismert rá az övéhez némiképp hasonló törekvésekre. Persze, nem stiláris, inkább felfogásbeli hasonlóságot értünk ezen. A szürrealizmus, mint irányzat, az e címszó alá tartozók művészetében különben sem jelent stiláris hasonlóságot, inkább csak felfogásbeli kapcsolatot. Hiszen a látomások kifejezetten egyéniek, megjelenítési módjuk pedig más-más hagyományokhoz kapcsolódik. Ámos a magyar festészet hagyományait használta fel, ebben a periódusában a nagybányaiak természetelvű festői előadásmódja volt az, amire támaszkodott, persze nem közvetlenül, hanem a második nemzedék közvetítésével. Nem egy képén fedezhetjük fel Bernáth Aurél vagy Berény Róbert festészetének hatásait. Ámos álomvilága különbözik a hasonló felfogású külföldi festőkétől. Salvador Dali, Yves Tanguy vagy akár Chagall és Picasso szürrealista képein minden képzeletbeli vagy valóságos (de sajátos rendeltetéséből kiforgatott) tárgy önálló érvényt kap, mintha a tárgyi valóság része lenne, határozottan körvonalazva, a valódi térből kihasítva. Ámos viszont nagyon is érzékelteti műveiben, hogy csak álomról van szó. Látomásai elmosódott álomképekhez hasonlóan omladoznak, foszladoznak, szembeállítva a szilárd valóságos világgal. A magyar festőt ösztönös realitásérzéke egyelőre megakadályozza abban, hogy a látomást valóságnak tekintse. Tárgyválasztásában azonban erősen rokon Chagallal. Mindketten szívesen merítenek a zsidó mítoszok világából.
1940-től hátralevő életének jó részét különféle hazai és keleti munkatáborokban töltötte.
Így dolgozik ő is, bár feje felett "ég a ház", önfeledten, és ha lehet, még nagyobb szorgalommal, mint korábban. A munkatáborokban vázlatokat készít, hazakerülvén, egyetlen sötét pesti szobájában vagy Szentendrén olyan vad buzgalommal veti magát a munkába, mint aki érzi, hogy alig pár éve van hátra ahhoz, hogy elmondja, ami kikívánkozik belőle. Művészete ekkor a legerősebb hangú. A háború nem gátolja művészi kibontakozását, hanem vad jajgatásra készteti. Felszabadítja a régen benne lappangó, meghatározhatatlan félelemérzetet, amely most már tartóztathatatlanul szakad ki belőle számtalan rajz és festmény formájában.
A tartalom és forma elválaszthatatlan lévén, Ámos művészetének tartalmi változása természetesen most is előadásmódjának, kifejezési formájának módosulásával jut érvényre. Korábban ködös sejtelmeit szürkésbe játszó színek közvetítették, a 40-es évek szörnyű élményeit rikoltó, tiszta színek. Különösen két, szinte szimbolikussá váló szín az, amely csaknem minden késői képének alaphangulatát adja: a vér sikoltó vöröse és a gyász fojtogató feketéje. Ahogyan valóságos alakot öltenek bizonytalan rossz sejtelmei, úgy lép a korábbi Ámos-képek elúszó kompozíciója helyébe határozottabb szerkesztésmód. A tárgyakat vastag, fekete kontúrok vágják el a környező világtól és egymástól, inkább előtérbe kerül súlyuk, testiségük. (Csendélet oroszhallal, Szalonnás csendélet.) Mintha Chagallnak kívánna felelni, aki annak idején képei színvilágával és konstrukciójával kapcsolatban emelt kifogást. Evvel az átalakulással kapcsolatban nyilván nem közömbös az sem, hogy az 1930-as évek végétől egyre többet tartózkodott Szentendrén, az ide kapcsolódó festőket pedig erősen foglalkoztatta a képszerkesztés problémája.
1944 őszén a szolnoki munkatáborból Budapestre került, felesége még találkozott vele a Lehel úti kaszárnyában. Akkor adta feleségének az utolsó még meglevő munkáit tartalmazó vázlatkönyvet, melyet a szolnoki táborban rajzolt tele. Idegszál vékony vonalak alkotják ezeket a szívbe markoló ábrázolásokat, egy már mindenről lemondó lélek utolsó, félénk rezdüléseit az élet, a fény felé.
A Lehel úti kaszárnyából az osztrák határra, onnan a szászországi Ohrdorfba hurcolták.
Kádár György festőművész és Sorr Tibor iparművész, akik később hazakerültek, itt még találkoztak vele, és látták, hogy rendületlenül tovább dolgozott.
Ezeknek a rajzoknak azonban éppen úgy, mint megálmodójuknak teljesen nyomuk veszett a második világháború végső robbanásai között.
Emlékezete
Emlékkiállítását 1958-ban rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrött is bemutatták képeit. Legtöbb műve Szentendrén tekinthető meg az Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeumban, felesége festményeivel együtt, illetve szülővárosában, Nagykállóban az Ámos Imre Képtárban, valamint a Deák Gyűjteményben Székesfehérvárott és a Magyar Nemzeti Galériában, Budapesten. Ámos Imre 100. születésnapján kiállítás a debreceni MODEM-ben. Ámos Imre 105. születésnapja alkalmából „Ámos Imre és a 20. század - kortárs összművészeti kiállítás” címmel kiállítás a Szentendrén, a Régi Művésztelepi Galériában, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, a pécsi Városi Képtárban, a berlini Balassi Intézetben és a budapesti Rumbach utcai zsinagógában a Magyarországi Evangélikus Egyház és az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében. 2013-ban a Magyar Nemzeti Galériában megrendezték a Ámos Imre, a "magyar Chagall"-- a háború örvényében 1937-1944 című kiállítást. A Corvina Kiadó és a Luther Kiadó gondozásában 2013. októberében jelent meg az Ámos Imre és a 20. század - kortárs összművészeti kiállítás albuma. A kötetben Ámos Imre alkotásai mellett negyvenhárom kortárs művész gondolatai tekinthetőek meg. A bevezető tanulmányokat a kiállítás védnökei, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, Fabiny Tamás evangélikus püspök és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írták.
Wikipédia
http://mek.oszk.hu/05400/05495/html/eletrajz.htm#teteje
