A harmincötödik részben az ötszörös olimpiai aranyérmes tornász, Keleti Ágnes életrajza következzen:
Keleti Ágnes (eredeti nevén Klein Ágnes; Budapest, 1921. január 9. –) ötszörös olimpiai bajnok magyar tornász; a magyar tornasport legeredményesebb versenyzője, akit 2004-ben a Nemzet Sportolójává választottak. 46 alkalommal nyert magyar bajnokságot, hétszeres csapatbajnok.
1921. január 9-én született Budapesten, egy zsidó család gyermekeként Klein Ágnes néven. 18 évesen mutatkozott be a válogatottban. 1940-ben nyerte első magyar bajnoki érmét. A háborút Szalkszentmártonban, hamis papírokkal vészelte át. 1946-ban balkán játékokat nyert. Az 1948. évi nyári olimpiai játékokon a válogatott csapat tagja volt, de egy szalagszakadás miatt nem vehetett részt a versenyen, így helyette a tartalék Balázs Erzsébet jutott lehetőséghez, és lett végül ezüstérmes a csapattal. 1949-ben négy aranyérmet nyert a főiskolai világbajnokságon. Az 1952-es olimpián a talaj bajnoka volt, ezenkívül egy ezüst- és két bronzérmet nyert. 1954-ben felemás korláton világbajnokságot nyert. 1956-ban 3 szeren (talaj, gerenda, felemás korlát) és a kéziszercsapatban nyert olimpiát. Közvetlenül az '56-os olimpia után Ausztráliában, majd 1957-ben Izraelben telepedett le, ahol főiskolai tanár és edző volt. Izraelben megteremtette a nemzeti tornasportot. 1958-tól 1980-ig az izraeli tornász-válogatott edzője, 1959-től 1960-ig az olasz tornász-válogatott edzője volt. 1983-tól 1988-ig izraeli kluboknál edzősködött. 1957-től 1980-ig az izraeli Testnevelési Főiskola tanára volt. Nemzetközi versenybíró. 2002-ben került be az International Gymnastics Hall of Fame-be. Önéletrajzi könyve: Egy olimpiai bajnok három élete (2002). Két fia van: Dániel és Rafael.
„A szerencsétlenségben mindig szerencsés voltam" - fedte fel sikereinek titkát az ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnes, a Nemzet Sportolója. A zsidó családba, Klein néven született nagyszerű tornász a második világháborúban megmenekült a deportálástól, életben maradásáért szűcssegéd lett, volt a nyilasok cselédje, ha kellett bútorokat cipelt, hogy ne haljon éhen. Az '56-os forradalomban egy golyó majdnem végzett vele, utána Ausztráliában telepedett le, öt bajnoki címe ellenére mégis betanított munkás lett. Félév múlva Izraelbe került, telenként most is ott él, a nyarakat Magyarországon tölti. Az Indexnek számvetést készített, utolsó vágyát is elárulta, és azt is összeszámolta, hányszor volt életveszélyben.
· Kivételes életművet hagyott maga mögött, ötszörös olimpiai bajnok - négyszer egyéniben, egyszer csapatban lett első -, Magyarországon a Nemzet Sportolója, az Egyesült Államokban beválasztották a halhatatlan tornászok közé. Izraelben meghonosította a sportágat, valaha mozdulatsort neveztek el Önről. Pedig meglehetősen későn, huszonnégy évesen kezdte a sportágat, jelenleg már abbahagyják akkor.
· Épp emiatt nem szeretem még csak nézni sem a mai tornát. Legalábbis a nőit. Elveszítette azt a szépségét, a mozgás esztétikáját, ami nekem megtetszett, amiért éltem, és amiért oly sokat áldoztam.
· Mindig tornász akart lenni?
· Tornász? Ugyan, dehogy! Én csellista akartam lenni. Engem a zene érdekelt igazán, de a háborúban el kellett adjam a csellómat, így az álmom nem teljesülhetett. A mozgás ugyanakkor sohasem állt távol tőlem, édesapám nagyon korán megszerettette velem, úsztam, még eveztem is. A torna csak úgy jött, részemről minden különösebb elhivatottság nélkül, és az elején bizony igen sok kellemetlenséget okozott is, mert hiába mozogtam szépen, kecsesen, '40-ben nem lehettem válogatott, mert zsidók akkor a törvényeknek megfelelően nem kaphattak helyet a csapatban. Tehetségesnek tartottak viszont, nagy jövőt jósoltak nekem, így nem is adhattam fel. Aztán jött a német megszállás, és a túlélés került mindenek elé.
· Mikor tudott először életében teljes odaadással a tornának élni?
· Két évvel a londoni olimpia előtt. '48-ban Londonban, kommunista befolyás alatt álló ország sportolóiként nem lakhattunk az olimpiai faluban, de az elszántságunkon mindez nem változtatott. Nekem sajnos két nappal a versenyem előtt megsérült a jobb bokám, így nem tornászhattam, ami sorscsapás volt, mert mint a lányok is mondták, akkor lehet, hogy megszerzik az aranyat, nem az ezüst jut nekik.
· Négy év múlva már bajnokként térhetett haza.
· '52 előtt annyit edzhettem, amennyit csak akartam a Testnevelési Főiskolán. Mivel szerettem edzeni, kiteljesedhettem. Ennek eredményeként Helsinkiben talajon nyertem.
· Harmincegy éves volt akkor, eszébe sem jutott, hogy abbahagyja?
· Két okból sem. Éreztem még magamban annyi erőt, hogy négy év múlva is sikeres legyek - nagyon bántott, hogy csak negyedik helyre rangsoroltak a gerendán -, de talán még ennél is nyomósabb érv volt, hogy Melbourne-ben rendezték a következő olimpiát. Mivel a nővérem, Vera Sydney-ben élt, mi sem lehetett természetesebb, minthogy meglátogassam őt és családját. Ne keresse nálam túlzottan az elhivatottságot, hogy nyerni akartam mindenáron, hogy hős akartam lenni, akkor más világ volt. Persze nem szerettem, ha igazságtalanul lepontoztak, mint az '56-os olimpia előtt Moszkvában. Alig fértem be a magyar csapatba a válogatók után. Majdnem még ennél is nagyobb csapás ért, hiszen hajszál híján meglőttek az oroszok. Miután bejutottam a forradalom után bezárt és tankokkal körülvett sportcsarnokba, épp átöltöztem, amikor egy eltévedt golyó fél méterre csapódott be mellém. Földbe gyökerezett a lábam, a portás rohant hozzám, hogy azonnal távozzak, különben az életemmel fizetek.
· Ausztráliában viszont négyszer is olimpiai bajnok lett, és ha jól tudom, sérülten.
· Igen. Részleges Achilles-ín-szakadással. A nővérem jelenléte akkora pluszt adott nekem, hogy nem is érzékeltem semmi mást. És jól is tornásztam, noha nagyon feszült voltam, a hazai események és a bizonytalanság megviselt. Jó tulajdonságom, hogy tudom rendezni a gondolataimat, megnyugtatom magam, és a sikernek mindkét győztes olimpián ez volt az alapja.
· Mihez kezdett Ausztráliában?
· Betanított munkásként kaptam állást, lemezjátszók alkatrészeit kellett összeillesztenem. Egyszer aztán rám szóltak: ne olyan hevesen, ne dolgozzak annyit, mert akkor "kizeccelnek". Hát visszafogtam magam, és a gondolat megerősödött bennem - nem ez lesz az új hazám. Jóllehet már jóanyám is útban volt, szegénynek minden ingóságától meg kellett szabadulnia Pesten útlevélért cserébe, hogy csatlakozhasson a családjához. Végül Izraelben kötöttem ki.
· Miért?
· Egy réges-régi ismerősöm, aki lényegében tizenéves tornászként felfedezett, Drückstein Zoltán invitált. Az Európába szóló jegyemet megtarthattam, és München érintésével Tel-Aviv lett a végállomás, amit akkor még nem sejtettem. Drücki bácsi fogadtatásként annyit mondott, itt szép lehetsz, de okos nem. Mivel szép sohasem voltam - most pláne nem -, nagy reményeket nem tápláltam. Aztán itt ragadtam, miután tornaszereket vásároltam, azokon kezdtem el tanítani a tornát, és lettem huszonkét éven át az izraeli tornászok vezetője, valamint az itteni főiskola tanszékvezetője.
· Mégiscsak megtalálta a számítását?
· Akadtak boldog napjaim, de szinte állandó harcban álltam a főiskola vezetésével, mert szókimondó ember voltam. Ennek meg is ittam a levét, mert a fizetésemelésnél általában utolsóként jöttem szóba, ennek megfelelően a pillanatnyi nyugdíjam sem sok. Mielőtt azt gondolnák, hogy panaszkodom, elmondom, az otthoninál azért magasabb, de errefelé az élet is jóval drágább. A férjemet, Bíró Róbertet viszont egy évvel letelepedésem után megtaláltam, akivel azóta kisebb-nagyobb veszekedések mellett harmonikusan élek együtt.
· Mikor jött vagy jöhetett először Magyarországra?
· '83-ban, amikor a Budapest Sportcsarnokban rendezték meg a világbajnokságot. A rendszerváltás után gyakrabban jöttem, lakást is vettem magamnak, azóta mindkét fiamnak - Dánielnek és Rafaelnek - is van.
· Meglepte, hogy a Nemzet Sportolói közé választották? Az eredményei alapján ezen a legkevésbé sem lehet csodálkozni, maximálisan rá is szolgált, csak Magyarországon nem volt annyira közismert, mint a többi kiválóság.
· Épp emiatt csodálkoztam, hogy eszébe jutottam a sportvezetésnek. Kivált azok után, hogy szerettem volna hozzájutni hazajövetelem után ahhoz az engem jogosan megillető bankbetéthez, amit még '56 előtt helyeztem el, de segítséget alig kaptam. Jánosi György sportminiszter is csak vállat vont, és biztosított megértéséről. Hát ennél azért többre számítottam. Még akkor is, ha tudom, hogy a múlt hibáit nem könnyű rendeznie az utókornak.
· Mit gondol, mi volt az eredményességének titka?
· Egyszerű a válasz: a szerencsétlenségben mindig szerencsés voltam. Emellett a szorgalmam és a szívósságom - utóbbit apámtól örököltem - volt átlag feletti.
http://gymnast.bplaced.com/AG/Keleti_art83.htm
