A tizenhatodik  részben a magyar nehézipar és gépgyártás megalapozója, Csepel település „atyja”, több tízezer munkás (és családjaik) kenyéradójának, Weisz Manfrédnak életrajza következzen:

Csepeli báró Weiss Manfréd (Pest, 1857. április 11. – Budapest, 1922. december 25.) nagyiparos, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítója.

Nagyapja, Baruch Weiss, a falusi pipakészítő kisiparos feltehetően Csehországból érkezett hazánkba, de gyermekei a családot hamarosan ismertté tették Magyarországon. Az apa, Weiss B. Adolf 1807-ben született és hatgyerekes családot nevelt fel. A család legkisebb tagjaként látott napvilágot Manfréd.

Weiss Manfréd 1857. április 11-én született Pesten. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Hamburgba került, ahol egy gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inaséveit. A négy inasév után a kereskedőház cégvezetője lett, s csak apja egyre súlyosbodó betegsége miatt tért haza 1877-ben.

Miután apja még ugyanazon évben meghalt, Manfréd bátyja, Berthold üzleti tevékenységébe kapcsolódott be. Berthold ugyanis közben már sikeresen üzletelt, a terménykereskedésben önállósult, szépen gyarapítva a család vagyonát. A budai Királyi Gőzmalom alapító részvényesei közé is feliratkozott. A két fivér most összefogott és engedélyt kért „szelencében eltartható” húskonzervek készítésére. Az 1882. december 28-án kapott engedély alapján alakult meg Weiss Berthold és Manfréd „Első Magyar Conserv Gyár”-a, a Lövölde téren.

A testvérek a konzervüzemet fokozatosan bővítették, majd áthelyezték a Közvágóhíd közelébe, a Máriássy utcába, ahol főleg a hadsereg megrendelésére gyártották a Globus húskészítményeket, az idénymunka szabad kapacitását pedig gyalogsági töltények szétszerelésével és újratöltésével hidalták át. Később, a nagyobb konzervigényre való tekintettel, a csomagoláshoz szükséges bádogdobozok gyártását is programba vették, ami által már a vasipari tevékenységre is áttértek.

A két testvér vagyonát házasság útján is növelte. Berthold egyik ausztriai üzletfelének lányát vette feleségül, jelentős vagyonnal, Manfréd pedig, miután feleségül vette 1884-ben Albert von Wahl vasúti vezérigazgató Alice nevű lányát, kapcsolatait szélesítette. A vagyonosodás új gyárak alapítását tette lehetővé, a Weiss-ek közreműködésével létrejött Vácott, Iglón, és Selmecbányán az Első Magyar Szövő- és Kötőgyár Rt. Legnagyobb hasznot azonban a hadi rendelések hozták, az erzsébetfalvi telepen a rendszeresített húsáruk készítése mellett túlsúlyba került a töltényhüvelyek és golyók gyártása. A Weiss testvérek a hadseregnek egyre többféle árut szállítottak.

Egy váratlan esemény azonban fordulatot hozott a vállalkozás életében. 1890-ben tölténygyártás közben a húsáru üzemben súlyos baleset történt, robbanás volt az üzem területén. Ettől kezdve a hatóság nem engedélyezte tovább a konzervgyárban a töltények tűz- és robbanásveszélyes élesítését. Ez kényszeríttette a tulajdonosokat arra, hogy a gyárat egy lakatlan területre helyezzék át, amely azonban a konzervgyártól se legyen távol. Így esett a választás Csepelre. Gyárukat 1892-ben költöztették át a szigetre. Amikor a Weiss testvérek Csepelen megvetették lábukat, már jelentős tőkeerőre támaszkodhattak, és a jövőre való kilátásaik is kitűnőek voltak. Már beépültek több bankba és vállalatba, több kedvezmény formájában is élvezték a kormány támogatását, jó kapcsolatokat építettek ki a külfölddel, különösen pedig a hadsereggel. Üzleti kapcsolataik révén bekerülhettek az ország és a Monarchia legfelsőbb köreibe.

Amikor a két Weiss-testvér megalapította, és üzembe helyezte a gyárat, Csepel még álmos falu volt, paraszti jellege csak akkor kezdett rohamosan megváltozni, amikor felépült Weiss Manfréd első üzeme a sziget északi részén. A sziget mezőgazdasági munkásai örömmel vállaltak munkát az előnyös munkafeltételeket biztosító iparban.

Berthold és öccse Manfréd 1892. december 12-én vette bérbe Csepel községtől a homokos, ún. János-legelőt. Mintegy öt hold területen, kis favázas épületekben indult meg a termelés, kb. 30-40 férfi és 100-110 nő foglalkoztatásával. 1893. január 12-én kapták meg a vállalkozók az engedélyt ipartelep létesítésére. Üzemük rohamosan fejlődött, ezért az addig csak bérelt területet 1896-ban megvásárolták. Ekkor már 20 épület állt a területen és kb. 400 munkás foglalkozott a töltényhüvelyek felújításával és szerelésével. Jelentős fordulatnak kell tekinteni, hogy 1896-ban Berthold kivált a cégtől, bejutott a parlamentbe, és a Textilgyárak Országos Egyesületének elnöke lett. A gyárat így 1896 végétől Weiss Manfréd egyedül vezette.

1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött. A családi-katonai kapcsolatok, a biztosnak látszó felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Ugrásszerűen megnőtt a gyalogsági lőszer termelése, és egyértelmű lett, hogy a Weiss-gyár a közös hadsereg legjelentősebb magánszállítója, egyúttal a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő gyártelep.

Egymás után épültek az új csarnokai. 1896-ban a lőszergyártáshoz szükséges rezet már saját rézkohászati üzemében állítja elő, 1898-1899-ben létesült a kovácsműhely, az anyagvizsgáló, a víztorony, a kazánház és nagyon sok raktárépület.

1901-től kezdte Weiss Manfréd gyártani a tábori sütőkemencéket, mozgókonyhákat, főzőládákat és a hasonló katonai felszereléseket. 1904-től a csepeli gyár lett az anyavállalat, a kereskedelmi iroda is Csepelre került.

1907 őszére elkészült a fémcső- és fémrúdtelep, majd 1909 nyarán üzembe állt a járműgyár is. Az 1911-12-es évek újabb nagy fejlődést hoztak. A nagy mennyiségű acélfelhasználás saját acélbázis megteremtésére késztette a céget. Két martinkemencével felépült az Acélmű, mely naponta biztosította az acélt a tüzérségi lövedékek számára. Hengersorokat is állítottak fel az acél feldolgozására. A vasöntvény kereslet növekedése indokolta a Vasöntöde létesítését és ugyancsak még a háború előtt épült ki a Fémmű is, fémöntödéjével és fémfeldolgozó részlegével.

1913-ban megvásárolta a Károlyi-kastélyt Derekegyházán.

1914-ben kitört a világháború. Weiss Manfréd tudta, hogy számára most jött el az igazi nagy lehetőség, s mivel 1914 nyarán a gyár méreteivel már túlnőtt az egyéni vállalkozás lehetőségein, azt családi részvénytársasággá alakította át. A katonaság most már nemcsak ellátta rendeléseivel, de nyomást is gyakorolt rá a teljesítmény növelése érdekében. Weiss Manfréd bevezette ekkor a három műszakos munkarendet és berendezkedett a szerszámgépek gyártására is.

Újabb martinkemencével bővítette az Acélművet és 1916-ban felállította a nemesacélok gyártásához első elektrokemencéjét. A háború közepén érte el a csepeli gyár első csúcsforgalmát. Weiss Manfréd vagyona óriásira duzzadt, a Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét.

A háborút megelőző és a háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei, anyagvizsgáló laboratórium, tervezőiroda, tanoncműhely és kaszinó létesül. A gyárban segélyhelyet is állítanak fel. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült. Közben elkészült az Erzsébetfalva-Csepel közötti helyi érdekű villamos, megépült a gyárba vezető iparvágány, Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt.

A háború előtti és alatti években Weiss Manfréd is, gyára is számos elismerésben és kitüntetésben részesült. Weiss Manfréd 1905-től igazgatósági tagja a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak, egyik kezdeményezője, majd igazgatósági tagja a Gyáriparosok Országos Szövetségének (a GYOSZ-nak). Tagja az ún. „Ipartanácsnak” és beépült az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság Igazgatóságába is. Bekebelezi a kecskeméti konzervgyárat és belép néhány textilüzembe.

Weiss Manfréd 1896-ban kapott magyar nemességet „csepeli” előnévvel, 1901-ben a párizsi világkiállításon elért sikereiért megkapta a „Vaskoronarendet”, a nagymérvű hadfelszerelés érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként a „Ferenc József-rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején államosították a gyárat. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hisz gyára volt az élete. Mérget vett be, s csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően élte túl a mérgezést. A család, gyógyulása érdekében Bécsbe vitte, ahonnan 1920-ban a helyzet stabilizálódása után tért haza.

Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után vagyona nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

„A vagyon alkotója volt, nem élvezője”

Annak ellenére, hogy évtizedekig közszereplő volt, Weiss Manfrédról, a magánemberről nagyon keveset lehet tudni. Nem maradtak fenn visszaemlékezései, feljegyzései, de még magánlevelei sem – talán nem is írt soha egyetlen hozzátartozójának sem? A nagy családi érdekközösség tagjain kívül nem tudunk barátairól. Bár naponta forgolódott a korszak hírességei, nagyjai között, közelebbi kapcsolatot nem keresett velük. Zárkózottan, a kívülállók számára hozzáférhetetlenül élt. Szerette a zenét, maga is hegedült, érdekelte a képzőművészet, díjat is alapított. Ritka nyilvános fellépéseinél, megnyilatkozásaiban tömör és célratörő volt. Élete végéig nem tanult meg jól magyarul, közvetlen alárendeltjeivel németül beszélt. Puritán emberként élt, napi 14-16 órát dolgozott. A legendák szerint a Tanácsköztársaság alatt feljelentették, hogy háromszáz öltönye van – s a házkutatók hármat találtak. Egyetlen szenvedélye a csepeli gyár volt. Mutatta ezt öngyilkossági kísérlete, amikor meg akarták fosztani tőle – hiszen külföldre mentett hatalmas vagyonából nyilván továbbra is krőzusként élhetett volna a gyár nélkül is.

Mint jó férj és apa élt a leszármazottak emlékezetében. Felesége, Wahl Alice halála 1904-ben nagyon megviselte, emlékére – a maga idejében egyedülálló – gyermekágyas otthont alapított Csepelen. Ezenkívül is sokféle jótékonysági akció fűződik Weiss Manfréd nevéhez: rendszeresen juttatott adományokat a zsidó hitközségnek, 1914-ben 3 millió koronás hadikölcsönt jegyzett, a háború alatt röntgenautót adományozott a Vöröskeresztnek és a Hadügyminisztériumnak, 20 000 koronát adott hadikórház létesítésére, emellett ő maga egy 240 ágyas, korszerűen felszerelt kórházbarakkot építtetett, több mint 2 millió koronát adott a hadseregnek építendő tüdőszanatórium részére, amelyben később két leánya főnöknőként dolgozott. Még e nagyvonalú gesztusok előtt, a háború kitörését megelőzően, 1909-ben a Hadügyminisztérium így jellemezte: „Rendkívül biztos, tetterős és abszolút megbízható iparos, gyakorlati nagyvonalúsága összefonódik aktív patriotizmusával és előkelő gondolkodásmódjával.”

1916-ban Bródy Sándor újságírói minőségben kereste fel Weiss Manfrédot, és egy teljes napot töltött mellette a konzervgyárban és Csepelen. Így született a jelenleg ismert egyetlen interjú, amit Weiss Manfréd valaha is adott, és amelynek legszembetűnőbb „eredménye” az volt, hogy Bródy a gyárost alig tudta szóra bírni. Azt a keveset azonban, amit mondott, szó szerint lejegyezte. Bródy patriarchálisnak, joviálisnak, okosnak írja le interjúalanyát, aki a gyárról így nyilatkozott: „Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek. Nevezetes szakértők a fejüket csóválták és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett, és nekem nagy elégtételem az előrelátásom. Muníciónk volt, van és lesz.” Bródy próbálta arra terelni a szót, milyen etikai dilemmákat vethet fel a fegyvergyártás. Egy pragmatikus üzletember érzelemmentes válaszát kapja: „A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt a legtökéletesebb módon folytassam.” Weiss Manfréd nem engedhette meg magának, hogy olyan kérdéseken töprengjen, termékei hány ember halálát okozhatják.

Halálakor a Magyar Gyáriparban Fenyő Miksa írt róla nekrológot. Úgy jellemezte Weiss Manfrédot, hogy „valami örök cselekvő nyugtalanság”, „szuggesztív erő”, „minden más akaratot kirekesztő erős akarat” volt benne, és vagyonának „alkotója volt, nem élvezője”.

A Népszava (a fejlécén olvasható meghatározás szerint „A magyar szociáldemokrata párt központi közlönye”) a fantáziát, az erőt és a szervezőkészséget emeli ki jellemző tulajdonságaiként.

„E hasábokon vele szemben kellett sokszor képviselni a dolgozók érdekeit” – jegyzi meg az újságíró, ugyanakkor elismerve, hogy „a tőkés gazdálkodás által megvont határokon belül nem hatalmaskodással és elzárkózó gőggel, de ésszerűen fogta fel a munkásság szempontjait”.

Forrás:

Wikipédia

http://www.sztnh.gov.hu/kiadv/ipsz/200708-pdf/09.pdf