snetberger_1401436318.jpg_273x184

A harmadik részben a világszerte legismertebb szintó (kevésbé ismert magyar nevükön német cigányok, cigány nyelvű nevükön nyamcicko rom, az európai cigányok egyik legnagyobb, főként Európa nyugati felén élő csoportja) származású magyar gitárművész életrajza következzen:

Snétberger Ferenc (Salgótarján, 1957. február 6. –) Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas szintó gitárművész.

Életútja

A gitárművész és zeneszerző egy zenész család tagjaként 1957-ben Salgótarjánban született. Már gyermekkorában édesapja volt a példaképe, aki szintén gitározott. Snétberger klasszikus zenét és jazzgitárt tanult. Ma főként improvizációs művészetének és műfajokat átlépő játékának köszönhetően ismert. Repertoárját hazájának roma hagyományai, a brazil zene és a flamenco épp úgy inspirálja, mint a klasszikus gitár és a jazz. Számos szólóalbuma jelent meg, és több albumon működik közre partnerként.

1987-ben Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal megalakította a Trio Stendhal együttest, mellyel országosan is ismertté vált. A különleges összetételű, kamarazenét játszó zenekar rendkívüli népszerűségre tett szert, lemezeiket az egész világon terjesztették. Koncertkörutakat tettek Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban, felléptek Európa számos országában és Indiában. 1988 óta Berlinben él.

Végigkoncertezte Európát, fellépett Japánban, Koreában, Indiában és az USA-ban.

1995-ben, a holokauszt 50. évfordulójára komponálta „In Memory of my People” (Népem emlékére) című, gitárra és nagyzenekarra írt művét, melyet népének ajánlott. A darab, melyet a hagyományos roma dallamok ihlettek, erőteljes véleménynyilvánítás az emberi szenvedés ellen. Kamarazenekari kísérettel maga a komponista mutatta be Magyarországon, Olaszországban és Németországban, valamint 2007-ben, a Nemzetközi Holokauszt-emléknap alkalmából, az Egyesült Nemzetek New York-i székházában.

Szólistaként előadta Luciano Berio „Sequenza XI” (szólógitárra) című szerzeményét, zenekarral pedig Vivaldi, Rodrigo és John McLaughlin műveit interpretálta.

Snétberger írt kísérőzenét filmhez és színdarabhoz.

Snétberger Ferencet 2002-ben szülővárosa díszpolgárává avatták, két évvel később pedig a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntették ki. 2005-ben Budapesten Liszt Ferenc-díjat kapott.

Többek között David Friedman, Dhafer Youssef, James Moody, Trilok Gurtu, Pandit Hariprasad Chaurasia és Bobby McFerrin partnereként is színpadra lépett.

2004-ben Snétberger új triót alapított a legendás norvég bőgőssel, Arild Andersennel, és a Norvégiában élő olasz származású, dobokon és ütőhangszereken játszó művésszel, Paolo Vinaccia-val. A három zenész természetes könnyedséggel kombinálja a legkiválóbb válogatott műveket, a technikai tudást, az improvizációs energiát és a zenei fantáziát. "Nomad" című albumuk 2005 őszén jelent meg, és lelkes fogadtatásra talált mind a közönség, mind a sajtó körében.

Ugyanebben az évben lépett fel először Bobby McFerrinnel a Veszprémi Ünnepi Játékokon. A koncert megtekinthető Snétberger DVD-jén (Snétberger live Veszprémben, szóló, duett Bobby McFerrinnel és a NOMAD trió). 2007 nyarán Snétberger Ferencet Bobby McFerrin közös németországi és spanyolországi koncertsorozatra hívta.

Harmonikus közös munkájuk Markus Stockhausennel 1999-ben kezdődött, amikor a „Landscapes” című szerzeményt vették fel Snétberger „For My People” CD-jére. A gitárra és trombitára írt három darabban a két zenész azonnal megtalálja a közös nyelvet, és elképesztő bizonyítékát nyújtják közös tudásuknak. „Könnyedén, de mégis melankóliával telve érkeznek – és azt az érzést keltik, hogy e két zenész találkozása szükségszerű volt, hogy ezt a zenét életre kelthessék. Miután az ember hallotta őket játszani, csak azt kívánhatja, hogy folytassák a közös zenélést” – írta Ralf von der Kellen az Intro című szaklapban az együttműködésről. Nyolc év után, mely idő alatt Snétberger Ferenc és Markus Stockhausen művészi munkája újabb és újabb ihletet adott egymásnak, a „Streams” című duó-album végre elsőként ad lehetőséget arra, hogy szem- és fültanúi legyünk kettejük zenei fejlődésének.

2011 nyarán Felsőörsön elindította a Snétberger Zenei Tehetség Központot, amelynek célja, hogy egy hazai és nemzetközi szinten egyaránt elismert iskola legyen, melyben a fiatal, hátrányos helyzetű roma zenei tehetségek világszinvonalú képzést és mentorálást kapjanak.

Snétberger Zenei Tehetség Központ

Missziónk egy erős, hazai és nemzetközi szinten egyaránt elismert, modellértékű iskolát teremteni, melyben a fiatal, hátrányos helyzetű roma zenei tehetségeket világszínvonalú képzés és mentorálás révén hozzásegítjük zenei karrierjük elindításához.

A központ – Snétberger Ferenc roma származású, Liszt-díjas gitárművész szakmai irányításával – 2011.-től évente 60 tehetséges 12-20 éves roma fiatalnak nyújt lehetőséget zenei tehetségük kibontakoztatására.  Az oktatók olyan elismert zenész-tanárok, mint Snétberger Ferenc, László Attila, Lukács Miklós, Farkas Rózsa, Oláh Tzumó Árpád, Lamm Dávid, Rozsnyói Péter, Barcza Horváth József, Mohay András, ifj. Balázs János, Lakatos György és olyan kiváló nemzetközi vendégelőadók, mint Paolo Vinaccia, Tony Lakatos vagy Roby Lakatos.

A Snétberger Zenei Tehetség Központ korszerű épületegyüttese a korábbi felsőörsi diáktábor területén kapott helyet.  A program iránti nemzetközi és hazai érdeklődést, elismerést bizonyítja, hogy a beruházást a Norvég Finanszírozási Mechanizmus 2,7 millióeuróval, a magyar állam 0,5 millió euróval támogatja. A Nyílt Társadalom Intézet (OSI) is jelentős anyagi és szakmai segítséget nyújt a központ működéséhez.  A szakmai program megvalósítását az Európai Szociális Alap is támogatja.

Az intézet 10 éves működtetését a 2011. évi nyitást követően a Camp Europe Felsőörs Oktatási Közhasznú Nonprofit Kft. vállalta. A gyerekek számára az évi 12 hetes oktatás teljes mértékben ingyenes. Mivel a zenei tehetségek felkutatása és a nemzetközi színvonalú képzés költségei igen magasak, ezért különösen nagyra becsülünk minden – a társadalmi, gazdasági- és közélet szereplőitől érkező  – támogatást.

Létrehoztuk a Snétberger Zenei Tehetség Alapítványt, melynek bevételei hozzájárulnak a zenei központ működési költségeihez, illetve hosszabb távon biztosítják a nálunk tanuló roma fiatalok zenei fejlődését, felemelkedését.  

Lemezei

Trio Stendhal-albumok

  • 1991: Earthsound
  • 1992: Something Happened""
  • 1992: Zörr" (LGT-vel és az Amadinda zenekarral közös album)
  • 2003: Live

Önálló albumok

  • 1991: Samboa
  • 1995: Signature (Ferenc Snétberger Trio, Snétberger Ferenc with David Friedman)
  • 1996: The Budapest Concert
  • 1998: Obsession
  • 2003: Duó - Concert (Dés Lászlóval)
  • 2005: Nomad
  • 2007: Streams (Markus Stockhausennel)

Vendégelőadóként

  • 2006: Gypsy colours ( Tony Lakatos with Snétberger Ferenc)
  • 2006: Samba do mar (Dusko Goykovich with Snétberger Ferenc, Martin Gjakonovski, Jarrod Cagwin)
  • 2006: Samba Tzigane (Dusko Goykovich with Snétberger Ferenc, Márcio Tubino, Céline Rudolph, Martin Gjakonovski, Jarrod Cagwin)

Családja

Nős, egy fia van. Toni Snétberger, aki német színész és szintén zenél, dobos.

Díjak

Forrás:

Wikipédia

http://www.snetberger.com/home_hu.html

http://www.snetbergerkozpont.hu/a-tehetseg-kozpont/programunk-bemutatasa

 

 

Szerző: Skeptica  2014.06.02. 15:26 Szólj hozzá!

amos_imre_1401367180.jpg_217x300

A 30. részben Ámos Imre, a magyar Chagall életrajza következzen:

Ámos Imre (Nagykálló, 1907. december 7.Ohrdruf (Németország), 1944) magyar festőművész, Anna Margit festőművész férje.

Ámos Imre 1907. december 7-én született a magyarországi zsidóság egyik régi települési helyén, Szabolcs megyében. Szülőhelye, Nagykálló egyben Rebe Reb Eizikl Taubnak is városa, a matuzsálemi kort megért kuruckori kállói szent rabbinak, akinek életéről, tetteiről szóló csodálatos históriák a vallásos otthonban élő gyermek szívébe mélyen belevésődtek. A gyermeklélekre rovódó élmények később kitörölhetetlenül maradnak meg a felnőtt ember életében, sok megnyilatkozásnak válnak motorjává a legtöbb művész alkotó munkásságában is. Azt a nosztalgiát, jövővárást, csodaáhítást, amely Ámos korai műveinek szinte állandó tartalma, nem választhatjuk el attól a légkörtől, amelyben nevelkedett. Témája is sokszor csak ezeken a történeteken keresztül érthető meg (például A kabbalista, Zsidó férfi ünnepi csokorral, Zsidó ünnepek című linó-sorozat).

Apja korán meghalt. Imrét beteg húgával együtt anyja nevelte, nem kis küzdelemmel. Ámos mindig nagy szeretettel emlékezett anyjára, aki felesége mellett képeinek leggyakoribb szereplője.

1925-ben érettségizett Nagykállón. 1926-ban, 19 éves korában jött Budapestre, ahol egy mérnök rokona és támogatója kívánságára a Műegyetemre kérte felvételét. Kérését először elutasították. Egy évet mint zománcozó dolgozott a Láng ezüstgyárban. Ezután a numerus clausus már életben levő törvénye ellenére is felvették a Műegyetemre, az általános mérnöki szakra. Itt szorgalmasan folytatta tanulmányait, és három évet el is végzett jeles eredménnyel. Ekkor hirtelen rádöbbenve igazi hivatására, 1929-ben felvételi vizsgát tett a Képzőművészeti Főiskolán. Próbálkozása sikerrel járt, és Rudnay Gyula tanítványaként 1929-ben fogott hozzá, hogy természetes adottságához megszerezze a technikai ismereteket is. Rokona megértette elhatározását, és anyagi segítségét még egy évtizedig nem vonta meg tőle.

Ámos gyorsan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert már főiskolás korában több kiállításon figyelmet keltett. Különösen a Szinyei Társaság fiatalok számára alapított ún. Tavaszi Szalonjának a tárlatain szerepelt többször. 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben pedig első díjat nyert ezen a kiállításon.

Nyilvános elismertetésének ez a rövid korszaka le is zárult azzal, hogy 1935-ben a Munkácsy Céh, majd 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjául választotta, pedig a 30-as évek második felében, a háborút megelőző forró légkörben, majd kirobbanásának idején alig volt már erre lehetőség. A kivételes elismerés azonban csekély anyagi értékű díj odautalásán, egy-két rövid dicsérő újságcikk megjelenésén és néhány vásárláson túl nem sokat jelentett. Biztos anyagi bázist élete végéig nem tudott teremteni. 1939-ig Poldi bátyjától 20 pengőt kapott havonként, amit lakbérre, festőanyagra (mindig a legjobbra) és reggeli-vacsorára fordított. Délben az OMIKE ingyen-menzán evett, sok más hozzá hasonló sorban élő emberrel együtt. Ruháját és csekély műtermi berendezését képekért szerezte cserébe, használtan. Olyan élménye volt, amikor új ruhát csináltatott, hogy nem éppen bő terjedelmű naplójába is följegyezte: "Valami kis pénzhez jutottunk. Most azután szaladgálok, hogy egy ruhát csináltathassak magamnak. Nálam ez óriási esemény, mert évek óta készülök rá, hogy egy rámszabott ruhát szerezzek. ... Hány kirakatot néztem végig, hány ruhát hordtam már el képzeletben!" (1941)

Ha sorra nézzük munkássága első öt évének termését, alázatos fiatal művész szorgoskodásának leszünk tanúi, aki fáradhatatlanul csiszolta, szépítette stílusát, mélyítette mondanivalóját. Sejtelmes hangja korántsem onnan ered, mintha a tárgyi világot bizonytalanul vagy megoldatlanul ábrázolná. Ez az alaphang az arányoknak, a ritmusnak a mikéntjén alapszik, mert stílusa az ábrázolt világ formáit szigorúan határoló, körvonalak közé záró, logikusan szerkesztő és komponáló. Harmonikus vonalvezetés és lágyan suttogó színek együtteséből szól felénk a panasz.

Ámos nem tartozik az ún. "stíluskereső" művészek közé, azok közé, akik mondanivaló szabta indíték nélkül változtatnak kifejezésmódjukon. Nem kívánt "artista módjára hetenként új számot betanulni" (naplójából). Ha változott a stílusa, ez az új mondanivaló tökéletesebb kifejezése érdekében, nem egyik napról a másikra, hanem fokozatos átmenetben történt.

Azok a víziók, amelyek eleinte Proust módján (egyik kedves írója volt Ámosnak) a letűnt időket idézgették, egyre inkább válnak jelenének lidércnyomásos kifejezőivé. Bizonytalanul, szinte öntudatlanul sejtett tragikus sorsának előrevetett árnyéka valamilyen kimondhatatlan szorongással tölti meg képeit. A halál közelségét érezzük ki belőlük akkor is, ha témájuk nem kimondottan arra utal. A stílusváltozás tehát az új mondanivaló alátámasztására következett be művészetében, oka a háború előtti fojtogatóan forró légkör, amely a zsidó Ámos mellére egyre nyomasztóbban nehezült.

Naplójában letargikus hangú feljegyzések tanúskodnak ezekről az évekről.

"Hetek óta nem dolgozom. - Így ír 1938. december 21-én. - Teljes bizonytalanságban élünk a jövőnket illetőleg. Hónapok óta nem járt nálunk senki vásárlási szándékkal. A kiállításokra beküldött képeink sem akadtak gazdára, mivel semmi eladás sincs azokon sem. Átmenetileg, hogy a létminimum meglegyen (kis szalonna reggel, este), valami fűszeresnek festünk kulacsokra ornamentikákat, persze filléres dotálás mellett. De nem lehet visszautasítani ezt a munkát sem, mert más nem akadna, és élni mégiscsak kell, akárhogyan is. ... Olyan lealázó, hogy visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágtól. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül gondolkozóvá teszi őket. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szava, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot."

1939. március 29-én írja:

"A napokban zárult Margit [felesége, Anna Margit festőnő. A szerző] műteremkiállítása, melyet két hétig tartunk nyitva, igyekeztünk megcsinálni, még mialatt bent lakunk a »Hangya« házban. (Sajnos, kinézte alólunk az egyik tisztviselőjük, és megmásíthatatlanul felmondtak. Teljesen meglepetésszerűen ért ez a felmondás, mert mindig pontosan fizettük a lakbért, és semmi okuk sem volt a kidobásra. Szomorúan vettük tudomásul a mai morál e megnyilvánulását. Ma, amikor minden az erőszak elvén áll, mikor államokat, népeket vesznek el az erőszak alapján, igazán nem lehet rossznéven venni, ha egy zsidó festőtől elveszi egyetlen birodalmát, a nehezen megtartott munkahelyét egy nem zsidó hivatalnok.)"

Csak bizonyos összeg letétele mellett kaphatna műtermet, ezt azonban képtelen megszerezni. Poldi bátyja is most mondja le az eddigi segítséget.

1939. szeptember 20-án írja:

"Műtermünk nincs, napok óta nem bírok már ránézni becsomagolt, összezsúfolt dolgaimra, mert félek, hogy sírni kezdek. Én, a dolgos, munkás ember tétlenül ülök egy földszintes szobában, ahol olyan homály van, hogy ha kimegyek, pislogva tudok csak szétnézni."

És ugyanez év október 7-én:

"Hideg szobában didergek náthásán, már elszoktam (négy évi meleg lakás után) a fázástól. Most újra megtanulom majd, de nem is az a legfontosabb, mert a hideg ellen beburkolódzhat az ember melegebb rongyaiba, de nem bírja kizárni azt a dermesztő hideget, amely a tespedés, a közhangulat, kultúrálatlan emberüldözés stb. miatt rakódik a lelke körül. Hat hete nem dolgozom, nincs külön szobám, és nem bírom rászánni magam, hogy a kályha és szekrények mögé elrakott tekercseket elővegyem. ... Mit is festhetnék most, ha lenne is hol? Nem bírom kizárni magamból a körülöttem levő élet komiszságát."

Az egykorú sajtó megnyilvánulásai is egyre több keserűséget halmoznak föl benne.

1938. november 9-én így ír:

"Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az és így tovább. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja."

Ámos festészetének a 30-as évek második felében bekövetkezett változása nem volt egyedülálló, elszigetelt jelenség a két világháború közötti művészet történetében. Ez a szürrealista szemlélet, a vízióknak, álombéli állapotoknak gátlástalan megformálása először az irodalomban, majd a képzőművészetben már jóval korábban, az első világháború után jelentkezett Párizsban, s innen kiindulva, Európa-szerte. Ámos hasonló felfogásban találta meg kifejezési lehetőségeit, mint amilyennel Eluard, Aragon vagy akár Picasso is harcolt a háború értelmetlen nyomorúságai ellen. A XX. század első felének két világháborúja sajátos, addig ismeretlen katasztrófákba sodorta az emberiséget, s a művészek úgy érezhették, hogy csak a legabszurdabb vízió adhat megfelelő képet a történtek tényleges valóságáról. Ámos állandó figyelemmel kísérte a franciák törekvéseit. 1937-ben egy sikeres képeladás folytán sikerült három hónapot Párizsban töltenie. Rövid párizsi tartózkodásának két nagy élménye volt: látogatás Chagall műtermében és találkozás eredeti Picasso-művekkel. Örömmel ismert rá az övéhez némiképp hasonló törekvésekre. Persze, nem stiláris, inkább felfogásbeli hasonlóságot értünk ezen. A szürrealizmus, mint irányzat, az e címszó alá tartozók művészetében különben sem jelent stiláris hasonlóságot, inkább csak felfogásbeli kapcsolatot. Hiszen a látomások kifejezetten egyéniek, megjelenítési módjuk pedig más-más hagyományokhoz kapcsolódik. Ámos a magyar festészet hagyományait használta fel, ebben a periódusában a nagybányaiak természetelvű festői előadásmódja volt az, amire támaszkodott, persze nem közvetlenül, hanem a második nemzedék közvetítésével. Nem egy képén fedezhetjük fel Bernáth Aurél vagy Berény Róbert festészetének hatásait. Ámos álomvilága különbözik a hasonló felfogású külföldi festőkétől. Salvador Dali, Yves Tanguy vagy akár Chagall és Picasso szürrealista képein minden képzeletbeli vagy valóságos (de sajátos rendeltetéséből kiforgatott) tárgy önálló érvényt kap, mintha a tárgyi valóság része lenne, határozottan körvonalazva, a valódi térből kihasítva. Ámos viszont nagyon is érzékelteti műveiben, hogy csak álomról van szó. Látomásai elmosódott álomképekhez hasonlóan omladoznak, foszladoznak, szembeállítva a szilárd valóságos világgal. A magyar festőt ösztönös realitásérzéke egyelőre megakadályozza abban, hogy a látomást valóságnak tekintse. Tárgyválasztásában azonban erősen rokon Chagallal. Mindketten szívesen merítenek a zsidó mítoszok világából.

1940-től hátralevő életének jó részét különféle hazai és keleti munkatáborokban töltötte.

Így dolgozik ő is, bár feje felett "ég a ház", önfeledten, és ha lehet, még nagyobb szorgalommal, mint korábban. A munkatáborokban vázlatokat készít, hazakerülvén, egyetlen sötét pesti szobájában vagy Szentendrén olyan vad buzgalommal veti magát a munkába, mint aki érzi, hogy alig pár éve van hátra ahhoz, hogy elmondja, ami kikívánkozik belőle. Művészete ekkor a legerősebb hangú. A háború nem gátolja művészi kibontakozását, hanem vad jajgatásra készteti. Felszabadítja a régen benne lappangó, meghatározhatatlan félelemérzetet, amely most már tartóztathatatlanul szakad ki belőle számtalan rajz és festmény formájában.

A tartalom és forma elválaszthatatlan lévén, Ámos művészetének tartalmi változása természetesen most is előadásmódjának, kifejezési formájának módosulásával jut érvényre. Korábban ködös sejtelmeit szürkésbe játszó színek közvetítették, a 40-es évek szörnyű élményeit rikoltó, tiszta színek. Különösen két, szinte szimbolikussá váló szín az, amely csaknem minden késői képének alaphangulatát adja: a vér sikoltó vöröse és a gyász fojtogató feketéje. Ahogyan valóságos alakot öltenek bizonytalan rossz sejtelmei, úgy lép a korábbi Ámos-képek elúszó kompozíciója helyébe határozottabb szerkesztésmód. A tárgyakat vastag, fekete kontúrok vágják el a környező világtól és egymástól, inkább előtérbe kerül súlyuk, testiségük. (Csendélet oroszhallal, Szalonnás csendélet.) Mintha Chagallnak kívánna felelni, aki annak idején képei színvilágával és konstrukciójával kapcsolatban emelt kifogást. Evvel az átalakulással kapcsolatban nyilván nem közömbös az sem, hogy az 1930-as évek végétől egyre többet tartózkodott Szentendrén, az ide kapcsolódó festőket pedig erősen foglalkoztatta a képszerkesztés problémája.

1944 őszén a szolnoki munkatáborból Budapestre került, felesége még találkozott vele a Lehel úti kaszárnyában. Akkor adta feleségének az utolsó még meglevő munkáit tartalmazó vázlatkönyvet, melyet a szolnoki táborban rajzolt tele. Idegszál vékony vonalak alkotják ezeket a szívbe markoló ábrázolásokat, egy már mindenről lemondó lélek utolsó, félénk rezdüléseit az élet, a fény felé.

A Lehel úti kaszárnyából az osztrák határra, onnan a szászországi Ohrdorfba hurcolták.

Kádár György festőművész és Sorr Tibor iparművész, akik később hazakerültek, itt még találkoztak vele, és látták, hogy rendületlenül tovább dolgozott.

Ezeknek a rajzoknak azonban éppen úgy, mint megálmodójuknak teljesen nyomuk veszett a második világháború végső robbanásai között.

Emlékezete

Emlékkiállítását 1958-ban rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrött is bemutatták képeit. Legtöbb műve Szentendrén tekinthető meg az Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeumban, felesége festményeivel együtt, illetve szülővárosában, Nagykállóban az Ámos Imre Képtárban, valamint a Deák Gyűjteményben Székesfehérvárott és a Magyar Nemzeti Galériában, Budapesten. Ámos Imre 100. születésnapján kiállítás a debreceni MODEM-ben. Ámos Imre 105. születésnapja alkalmából „Ámos Imre és a 20. század - kortárs összművészeti kiállítás” címmel kiállítás a Szentendrén, a Régi Művésztelepi Galériában, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, a pécsi Városi Képtárban, a berlini Balassi Intézetben és a budapesti Rumbach utcai zsinagógában a Magyarországi Evangélikus Egyház és az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében. 2013-ban a Magyar Nemzeti Galériában megrendezték a Ámos Imre, a "magyar Chagall"-- a háború örvényében 1937-1944 című kiállítást. A Corvina Kiadó és a Luther Kiadó gondozásában 2013. októberében jelent meg az Ámos Imre és a 20. század - kortárs összművészeti kiállítás albuma. A kötetben Ámos Imre alkotásai mellett negyvenhárom kortárs művész gondolatai tekinthetőek meg. A bevezető tanulmányokat a kiállítás védnökei, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, Fabiny Tamás evangélikus püspök és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írták.

Forrás:

Wikipédia

http://mek.oszk.hu/05400/05495/html/eletrajz.htm#teteje

 

Szerző: Skeptica  2014.05.29. 14:39 Szólj hozzá!

farkas_janos_1401363635.jpg_160x160

A második részben a –talán- legismertebb cigány származású labdarúgónk, Farkas János életrajza következzen:

Farkas János (Budapest, 1942. március 27. – Budapest, 1989. szeptember 29.) olimpiai bajnok magyar labdarúgó.

Pályafutása

Pályafutását a László Kórház labdarúgócsapatában kezdte, majd 1959-ben leigazolta a fiatal csatárt a Budapesti Vasas. Gyorsan bekerült a kezdőcsapatba. Tagja volt az 1960-ban az UEFA-ifjúsági tornán győztes csapatnak. 1961-ben nyerte első bajnokságát a Vasassal, majd 1962-ben a csapattal megvédte azt. Bár tagja volt az 1962-es labdarúgó-világbajnokság magyar keretének, pályára nem lépett.

Az 1964-es labdarúgó-Európa-bajnokságon a magyar válogatottal bronzérmet szerzett. Az 1964-es tokiói olimpián a győztes magyar válogatott tagja volt, majd 1965-ben és 1966-ban újra magyar bajnok lett. Az angliai 1966-os labdarúgó-világbajnokságon a magyar válogatott tagja volt. 1968-ban a világválogatott tagjaként játszott Brazília ellen is.

Az 1966-os magyar labdarúgó-bajnokság gólkirálya volt. 1974-ben vonult vissza az aktív játéktól a Vasas két másik legendás játékosával, Mészöly Kálmánnal és Ihász Kálmánnal együtt. Pályafutása során 290 élvonalbeli mérkőzésen 169 gólt szerzett, valamint 33 válogatott mérkőzésen szerepelt, ahol 19 találata volt.

Visszavonulása után

Aktív pályafutásának befejezése után a vendéglátóiparban helyezkedett el, ahol gebinesként több üzlet vezetője volt. Negyvenhét éves korában hunyt el szívroham következtében. Halála után a Vasas utánpótlás emléktornát szervezett tiszteletére.

Sikerei, díjai

·           Világbajnokság 1966 Anglia: 6. hely

·           Európa-bajnokság 1964 Spanyolország: 3. hely

·           Olimpia 1964 Tokió: aranyérem

·           Magyar bajnokság 1960-61, 1961-62, 1965, 1966: bajnok

·           Magyar bajnokság 1959-60, 1968, 1970-71: 3. hely

·           Magyar bajnokság 1966: gólkirály

·           Bajnokcsapatok Európa Kupája  1967-68: negyeddöntős

·           Vásárvárosok kupája (Ferencvárosi TC) 1962-63: elődöntős

·           Közép-európai Kupa 1962, 1965, 1970: győztes

·           Világválogatott: 1968

Érdekességek

·           Az 1966-os angliai világbajnokságon a Brazília ellen 3:1-re megnyert mérkőzésen 1 gólt lőtt (a mérkőzés legszebb gólját, beadásból kapáslövéssel).

·           Az 1966-ban Franciaország ellen Budapesten 4:2-re megnyert barátságos találkozó valamennyi magyar gólját Ő szerezte.

·           Az 1966-ban Ausztria ellen Budapesten 3:1-re megnyert barátságos találkozó valamennyi magyar gólját Ő szerezte.

·           Az 1967-ben az NDK ellen Budapesten 3:1-re megnyert EB-selejtező mérkőzés valamennyi magyar gólját Ő szerezte.

Forrás:

Wikipédia

http://www.vkla.hu/farkas-janos-golja

 

 

 

Szerző: Skeptica  2014.05.29. 13:40 Szólj hozzá!

popper_1401283010.jpg_259x194

A XXIX. részben Popper Péter lélek-guru életrajza következzen:

Popper Péter (Budapest, 1933. november 19.Budapest, 2010. április 16.) pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.

Évtizedekig hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban, a rádióadásokban, a televízióban segített az embereknek a mindennapok lelki gondjainak megoldásában, eligazodni a gyermeknevelésben.

Kutatási területei a pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia voltak.

Élete

1952-ben érettségizett a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, ahová 1944-től járt.

Felsőfokú tanulmányait Budapesten folytatta az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és Moszkvában, a Lenin Intézetben.

Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tudott elhelyezkedni oktatói állásban (1957-1958), majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett (1958-1960). 1960-ban felvették az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékére aspiránsnak, majd 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs (1967-1980) beosztásba került.

1969-ben érte el a kandidátusi fokozatot, a pszichológia tudományok kandidátusává nyilvánították. 1980-ban kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak. A SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el.

1992-1994 között az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora volt, hazaérkezve 1994-1996 között Horn Gyula miniszterelnök személyes tanácsadója lett.

1997-től a budapesti egyetemeken, főiskolákon (ELTE, MÚOSZ Újságíró iskola, Színház és Filmművészeti Főiskola, Rabbiképző), illetve a Szegedi Tudományegyetemen is tartott előadásokat, s konzultánsa volt a Láthatatlan Kollégiumnak.

Több tudományos tisztséget töltött be, szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemle című szakfolyóiratot (1974-1990); az MTA Pszichológiai Bizottság és a TMB pszichológiai szakbizottság tagja volt; a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke (1986-1994). A Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság választmányi bizottságának tagja volt.

Szabad idejében mindig szívesen foglalkozott szépirodalommal, maga is írt színdarabokat, amelyek közül hármat be is mutattak a nyolcvanas években.

Hosszú betegség után, 2010. április 16-án elhunyt, 20-án a Budapesti Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra, zsidó rítus szerint, annak ellenére, hogy életének utolsó harmadában sok más vallással is behatóan megismerkedett-foglalkozott (különösen a buddhizmus általános élőlény-szeretete hatott rá erősen), s ezek elemeiből saját, egyéni, magán-használatú vallást gyúrt össze, amelyről számtalanszor nyilatkozott a Magyar rádióban. Zsidó hitét azonban sohasem tagadta meg.

Művei

45 könyv szerzője, társszerzője, 3 színdarab (Színes pokol-1985, Útvesztő-1987, Kék balett-1988) írója.

Tanításai

"Akiben zűrzavar van – zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van – rendet teremt maga körül."

Gondolati háttér: A gyermek még főleg reaktív lény. Viselkedése válasz arra, ahogy a környezet viselkedik vele szemben. A felnőtt ember megszerezte a valódi aktivitás lehetőségét, formálni képes környezetét. Lelkiállapota akarva-akaratlanul kisugárzik környezetére. Bajainkért sokszor a külső körülményeket vádoljuk, holott mi formáltuk ilyenné azokat. Ha rendet teremtünk magunkban, legnehezebb helyzeteinkben is megtaláljuk a megoldást.

 "A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen."

Gondolati háttér: Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.

 "A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet."

Gondolati háttér: Mennyi energiát fecséreltünk el fecsegésre, amikor üres szavakat váltottunk üres emberekkel. Sokat beszéltünk magunkról, keveset hallgattunk másokat. Már sok baj származott a fölösleges beszédből. Abból soha, ha hallgatni tudtunk. Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit – érdemes elmondani. És hallgathatunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk.

 "Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk."

Gondolati háttér: Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon működik az "adó-vevő berendezésünk." Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta tréfásan Füst Milán: "Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!" Szeretnénk szerelmesek lenni - és beleszeretünk valakibe. Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.

 "A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik."

Gondolati háttér: Filozófiai szempontból ismerjük az idő objektivitását. De életünknek van egy szubjektív időrendje is. A pszichológiai idő-élmény egyéni és sajátos. Mennyire aktuális lehet számunkra valami, ami tíz éve történt, és milyen közömbös egy tegnapi esemény. Milyen hosszú és unalmas lehet átélni eseménytelen nyári hónapokat. A napok végtelenül lassan vánszorognak. De visszatekintve egy röpke pillanatnak tűnik a nyár. Nem történt semmi, amit emlékezetünk megőrizhetett volna. Ám milyen gyorsan rohan el ugyanez az idő, ha eseményekkel zsúfolt. De visszapillantva rá végtelen hosszúságúnak érezzük, annyi minden történt. Így vagyunk az életünkkel is. Ezért kell bátran és kíváncsian élni. Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és jó életünk

 "Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik."

Gondolati háttér: A birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak? S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

 "Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét."

Gondolati háttér: Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.

 "Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi – sem bennem, sem másokban."

Gondolati háttér: Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" – ettől ember.

 "Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk."

Gondolati háttér: Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei. "Járj utadon, és ne bánd, hogy mit beszélnek!" – ez volt Marx egyik jelmondata.

"Három fegyverünk van a szorongások ellen: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és a vállalt magány."

Gondolati háttér: Szorongásaink, lelki bajaink jó része abból származik, hogy meglazult betagozódásunk a világ egészébe, hiányosak a "kozmikus" kapcsolataink az emberekkel, az állatokkal, növényekkel, ásványokkal, és az emberi kultúra által létrehozott alkotásokkal. Lelki egyensúlyunk helyreáll, ha legalább három képességet kifejlesztünk magunkban: Tudunk jóban lenni a világgal – ez a kapcsolatteremtés képessége. Tudunk nemet mondani arra, ami ellen erkölcsi érzékünk tiltakozik – ez a szembenállás képessége. Tudunk egyedül maradni, ha éppen arra van szükség – ez a vállalt magány. Ha csak az egyikre vagy másikra vagyunk képesek, megbillen az egyensúlyunk, egyoldalúvá torzul az életünk. A teljes ember tud örülni és együtt lenni, tud haragudni és javítani, tud szemközt maradni önmagával.

Forrás:

Wikipédia

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1012/popper-peter-bucsutanacsai

http://www.citatum.hu/szerzo/Popper_Peter

http://popperpeter.hu/index.php?page=konyvek&pgr=3

http://balos.hupont.hu/62/popper-peter-irt-egy-zsenialis-elemzest

Szerző: Skeptica  2014.05.28. 15:17 Szólj hozzá!

danko_1401185681.jpg_179x281

Új sorozatot kívánok indítani azoknak a cigány származású magyar embereknek a bemutatásával, akik munkásságukkal példát mutattak arra, hogy származástól (előítéletektől) függetlenül is lehet komoly teljesítményt elérni, öregbíteni hazánk hírnevét.

Az első részben az egyik legismertebb, legnépszerűbb cigány származású zenész, Dankó Pista életrajza következzen:

Dankó Pista (az István nevet sohasem használta), Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz),1858. június 14.Budapest, 1903. március 29.) cigány származású magyar nótaszerző.

Élete

Szülőházának helyéül egyes források a szegedi Fölsőváros cigányfertályán, a Hangász utcában állott házat (a mai Bihari utca 13. helyén) jelölik meg, míg mások Szeged-Fölsőtanyára (ma: Szatymaz) teszik. Szülei első gyermekeként látta meg a napvilágot, mindössze kilenc éves volt, amikor édesapját elvesztette. Vele együtt három húga, Irén, Etel és Róza maradtak még félárván.

Apja halálát követően nem folytathatta az iskolát. Három elemit, egy református, meg egy lutheránus osztályt végzett el. Szeretett olvasni, gyakran kért kölcsön könyveket diáktársaitól, később saját könyvtára is lett. Leginkább id. Alexandre Dumas, Victor Hugo és Jókai Mór műveit kedvelte.

Erdélyi Náci két hónapig tanította hegedülni, hamarosan azonban munkát kellett vállalnia: vályogvetőként kereste kenyerét. Virtuóz ugyan nem lett, de kortársai beszámolói szerint szívéből jött a zene, amikor játszott.

15 éves volt, amikor szülőfalujában megszervezte cigányzenekarát, melynek egyben vezetője is volt. A környékbeli tanyavilágban zenéltek, mivel olcsó muzsikusokra volt kereslet, gyakran léptek fel némi pénzért, ételért vagy borért cserébe. A banda Joó Ferenc arcképfestő tanyáján is megfordult, a 17 éves, kékszemű Pista beleszeretett a gazda Ilonka leányába, aki 13 éves volt, de nem őt szánták neki vőlegényül. Három évvel később Pista nevében Daróczy Pál pusztai kapitány, a betyárvilág csendbiztosa kérte meg a lány kezét, de a leány apja elzavarta őket a birtokáról. Ilonka átadott egy szál rózsát Pistának a kapuban. Kétszeri sikertelen leányszöktetés után, végül harmadjára vitte oltárhoz a lányt, a kisteleki templomban esküdtek egymásnak örök hűséget.

Dankó dalköltészetében gyakori motívum volt a rózsa, legalább ötven nótájának címében vagy szövegében megtalálható. Számos betétdalt írt népszínművekhez, nótáinak száma közel félezerre rúg. Pósa Lajos, Gárdonyi Géza, Békefi Antal, Tömörkény István írtak szöveget a dalaihoz.

Később Szegedre került. Blaha Lujza előadása révén tettek szert népszerűségre első dalai. 1890-ben Budapestre utazott, majd 1895-ben megnyerte az Új Idők pályadíját azzal, hogy Pósa Lajos balatoni nótáit megzenésítette.

Az 1890-es években beutazta Magyarországot a daltársulatával, felléptek az Alföldön, valamint a Felvidék nagyobb városaiban, s ennek köszönhetően a német daltársulatok népszerűsége a háttérbe szorult. Megfordultak Oroszországban is, játszottak Moszkvában és Szentpétervárott is. Anekdota is őrzi ottani sikereiket: a cári udvarban adott koncerttel olyan sikert arattak, hogy az előadás után Miklós herceg odalépett Dankóhoz, és elismerése gyanánt a muzsikus ujjára húzta legszebb briliánsgyűrűjét. A többi vendég látva a jelenetet, rendre odament hozzá gratulálni, s Dankó mindegyik ujjára került egy-egy gyűrű. Miután megteltek a kezei, a következőt mondta egy sóhaj kíséretében: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!"

A népies műzene egyetlen olyan alakja volt, akinek személyét több író és költő megörökítette. Ady Endre és Juhász Gyula verset írt hozzá, Móra Ferenc, Tömörkény István, Rákosi Viktor írásaiban is feltűnt, Gárdonyi József, Gárdonyi Géza fia, megírta Dankó regényes életrajzát. 1940-ben film is készült életéről, amelyben Jávor Pál alakította, ez volt a kétszázadik magyar hangosfilm.

A kottaíráshoz nem értett, így dalait mások jegyezték le. Életét végigkísérte a nyomor. Tüdőbaja egyre súlyosbodott, ekkor a „Pósa-asztal" társasága indított számára gyűjtést, adományok érkeztek az egész országból a gyógyíttatására. Sanremóba küldték, ahol egy télen át kúrálták, azonban egészsége már nem tudott helyrejönni: 1903. március 29-én hunyt el, sógora budai lakásában érte a halál.

Herczeg Ferenc búcsúztatta Pesten, ötszáz cigány játszotta az „Eltörött a hegedűm…" című nótát. A szegedi múzeum előtt volt felravatalozva, Pósa Lajos és Tömörkény István mondtak búcsúbeszédet koporsójánál. A Belvárosi temetőben díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Szobra is készült, felállításának ügyét Pósa Lajos szervezte meg. Margó Ede szobrászművész formálta meg a dalköltő alakját, amiért honoráriumot nem kért, csupán a felhasznált márvány árát. Végül 1912. október 20-án állították fel művét, Erzsébet királyné szobrától nem messze.

A szegedi Dankó Pista Emlékéért Alapítvány ápolja kultuszát.

Művei

Mintegy 400 önálló népies műdalt írt

Népszínművek zenéje:

  • A zsöllérlegény (Szeged, 1887)
  • Szegény Laci (Szeged, 1888)
  • A leányasszony (1889)
  • Cigányszerelem (1898)
  • A halász szeretője (Budapest, 1899)

Emlékezete

A szegedi Stefánia-sétányon, a Kass Szálló előtt áll Margó Ede 1912-ben készült lírai Dankó-szobra. Margó Ede tiszteletből készítette a szobrot, csak a márványtömb árát fogadta el. Dankó Pista halálának centenáriuma (19032003) alkalmából a szobor közelében emléktáblát helyeztek el, melyen Juhász Gyula Dankó Pistának című verséből olvasható egy versszak:

Húzd rá, cigány, te örök, te áldott,

Virulj mindig, dicső nótafa,

Halhatatlan híred ragyogását

Be ne födje feledés hava!

 

Forrás:

 

Wikipédia

 

Szerző: Skeptica  2014.05.27. 12:17 Szólj hozzá!

pulitzer_1400837136.jpg_145x195

A XXVIII. részben a modern újságírás megteremetője, az újságírók „Oscar-, vagy Nobel-díjának” tekinthető Pulitzer-díj megalapítójának, Pulitzer Józsefnek kalandokban gazdag életútja következzen:

Pulitzer József, világszerte ismertebb nevén Joseph Pulitzer (Makó1847április 10. – CharlestonDél-Karolina 1911október 29.) magyar születésű amerikai újságíró, lapkiadó.

Jelentősége

Pulitzer-díj, az amerikai újságírás legrangosabb díjának alapítója, ugyanakkor arról is híres, hogy a William Randolph Hearst sajtómágnással vívott konkurenciaharca vezetett a "sárga sajtó", a klasszikusan szenzációhajhász zsurnalisztika modelljének kialakulásához.

Ez a fajta újságírás ugyanakkor továbbfejlődve az amerikai demokrácia és média fejlődése számára ösztönzőnek bizonyult: jelentős korrupciós ügyek, politikai botrányok és gazdasági visszaélések tényeit tárta fel az amerikaiak tömegei előtt és ez új törvények elfogadásához vezetett.

Élete utolsó éveire lapja a sárga újságírástól ez utóbbi elvek szolgálata felé mozdult el. Pulitzer 1904 májusában, újságíró iskola felállítását támogató írásában (The North American Review című lapban), a következőképpen fogalmazta meg hitvallását: "Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a Köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz."

Sikerei csúcsára vakon, megromlott egészséggel érkezett.

Az általa alapított Pulitzer-díj nem tévesztendő össze a fia - Ralph Pulitzer - által létrehozott, a repüléstörténelem korai szakaszához szorosan köthető repülőversenyeken elnyerhető Pulitzer-díjjal, illetve a Fábry Pál New Orleansban élő magyar üzletember által 1988-ban alapított Joseph Pulitzer-emlékdíjjal, amelyet magyarországi újságíróknak adnak.

Életpályája

Egy makói magyar zsidó terménykereskedő, Pulitzer Fülöp és a pesti születésű Berger Elize fia volt. Öccsét, Albertet – aki Józsefet Amerikába is követte – papnak nevelték, de nem jutott a felszentelésig. A család nyolc gyermekéből csak négyen élték túl a gyermekkort. A középiskolát József már Pesten végezte, ahová apja költözött (egy forrás, a magyar Literatura cikke szerint Bécsben). A család az apa korai halála (1858) után elszegényedett.

József katonai pályára szeretett volna kerülni, de gyenge egészsége és látása miatt visszautasították. Az osztrák hadsereggel, a francia idegenlégióval, illetve az indiai brit hadsereggel is hiába próbálkozott. (A Literatura-cikk szerint az egész kaland azzal indult, hogy pofon ütötte számtantanárát és aztán Párizsba szökött. Az biztos, hogy indulatos természetéről később is tanúságot szolgáltatott.)

Végül Hamburgban az amerikai hadsereg felvette. 1864 nyarán, 17 évesen, anyja akarata ellenére kivándorolt, és az északiak oldalán részt vett az amerikai polgárháborúban (hasonlóan az 1848-49-es magyar forradalom utáni magyar kivándorló generáció sok tagjához).

A háború után a Missouri állambeli St. Louisban telepedett le, ahol 1868-ban a német nyelvű Westliche Post című napilapnál állt munkába (miután állítólag előbb csikós, hajófűtő és az 1866-os kolerajárvány idején temetőgondnok is volt). Az újságírói karrierrel szinte egyszerre indult politikai pályája: belépett a Republikánus Pártba és 22 éves korában, 1869-ben Missouri állam közgyűlésébe választották.

Üzleti karrierje

Pulitzer ambícióit nem elégítette ki sokirányú érdeklődése, 1872-ben újabb ismeretlen terepre lépett és üzletember lett. Megvette a Westliche Postot háromezer dollárért. Ezt követte a St. Louis Dispatch megvásárlása 2700 dollárért 1878-ban. Pulitzer összeolvasztotta a két lapot és a St. Louis Post-Dispatch máig St. Louis napilapja.

Ennél az újságnál fejlesztette ki Pulitzer azt a szerepet, amely hozzájárult későbbi sikereihez: a kisemberek bajnoka lett és nem idegenkedett a keményen populista megközelítésektől sem.

1883-ra, amikor még mindig csak 36 éves Pulitzer már gazdag ember, aki a kezdetekhez képest már több nagyságrenddel nagyobb üzleti akciókra képes. Ebben az évben vásárolta meg 346 000 dollárért Jay Gouldtól a New York World című újságot, amely addig évi 40 000 dollár veszteséget produkált, Pulitzer keze alatt azonban az amerikai sajtó történetének egyik legjelentősebb lapjává vált. "Egyszemélyes forradalmat" hajtott végre, ahogy az újság szerkesztője, James Wyman Barrett fogalmazott később.

A World példányszáma egy évtized alatt 15 000-ről 600 000-re szökött fel és az ország legnagyobb újságja lett.

A lap Pulitzer irányítása alatt az emberekre, botrányokra és szenzációkra összpontosító újságírás felé fordult. 1887-ben Pulitzer szerződtette a híres tényfeltáró újságírónőt, Nellie Bly-t, aki óriási sikerű cikksorozatot írt a Worldnek, miután elmeháborodottnak színlelve magát bejutott a Blackwell-szigeti (ma Roosevelt-sziget) női elmegyógyintézetbe és tanúja lett az ott alkalmazott erőszaknak.

A World másik nagy újítása a tömegnyomtatású színes képregény volt. A világelsőt, Richard F. Otcault Sárga kölyök című sorozatát 1895-ben közölte az újság. (A sárga kölyökről kapta nevét a sárga újságírás.)

A World indította többéves sajtókampánynak óriási szerepe volt abban, hogy 1885-re adakozásból összegyűlt a New York-i Szabadság-szobor talapzatának építésére a pénz. A kampány ugyanakkor lökést adott az újság népszerűségének is, 50 000 új előfizetőt szerezve a lapnak.

Egészségi problémái

Pulitzer egészsége, amely eleve nem volt erős, a rengeteg munka következtében már a World megvásárlása idejére jelentősen megromlott.

1890-ben vissza is kellett vonulnia az újság aktív szerkesztéséből, miután a Charles Anderson Dana, a The Sun tulajdonosa által indított személyes támadások hozzájárultak egészsége további romlásához.

Teljesen megvakult, depresszió gyötörte és rendkívül érzékennyé vált az erős hangokra, ezért többször kellett külföldre mennie orvosi kezelésre. Az orvosok nem találtak gyógymódot és élete következő két évtizedének jó részét hangszigetelt helyiségekben töltötte. (Ha szállodába kényszerült, állítólag emberei előre tanulmányozták a környező utcák zajviszonyait és lefoglalták a lakosztálya feletti, alatti és melletti szobákat is.) Bár többnyire yachtján, a Liberty-n lakott (ahol a halál is érte), vagy New York-i lakosztályában, aktív kapcsolatot tartott a lappal és az üzlettel, megőrizve az irányítást. "Arannyal fizetett, de zsarnoki erővel tartott fogva mindenkit" – írta róla Pásztor Árpád a Literaturában 1926-ban.

Halála

Jachtján halt meg, amely akkor éppen a dél-karolinai Charleston kikötőjében horgonyzott. New YorkbanBronxban temették el, a Woodlawn temetőben, ahol többek közt Herman Melville, Nellie Bly és Miles Davis is nyugszik.

Az újságíróiskolák

Pulitzer már 1892-ben felajánlotta anyagi segítségét Seth Low-nak, a Columbia Egyetem akkori elnökének a világ első újságíró iskolája megalapításához, Lowt azonban eltántorította Pulitzer akkori rossz hírneve. 1902-ben az új elnök, Nicholas Murray Butler már nagyobb fogadókészséget mutatott, de az iskola Pulitzer haláláig nem jött létre. Pulitzer 2 millió dollárt hagyott az egyetemre és 1912-ben megalapították a Columbia Egyetem Újságíró Felső iskoláját (Columbia University Graduate School of Journalism). Máig ez az egyik legnagyobb presztízsű újságíróiskola a világon, amely kiadja a Pulitzer-díjat és a DuPont-Columbia-díjat. (De nem ez lett az első újságíróképző: azt a Missouri Egyetem hozta létre, ugyancsak Pulitzer támogatásával.)

A Pulitzer-díj

A díj végakaratának megfelelően született. Először 1917-ben adták ki.

Kapcsolata a szülőországgal

Pulitzer kulcsszerepet játszott Munkácsy Mihály 1886-os amerikai látogatásának megszervezésében, megérkezésekor újságja az "Éljen Munkácsy Mihály" magyar felirattal köszöntötte a festőt. Pulitzer otthonában is vendégül látta Munkácsyt és felkérte, hogy fesse meg felesége, Kate Davis képét. A festmény 1891-ben Párizsban fénykép alapján el is készült.

Érdekességek

Sakktudása, illetve a révén szerzett barátok az anekdoták szerint többször is jelentős alakítói lettek az életének: az amerikai hadseregben a sakkbarát Ramsay kapitány mentette meg a haditörvényszéktől, miután megütött egy tiszthelyettest és a Westliche Post szerkesztője, Carl Schurcz is sakkozás közben kedvelte meg, majd adott neki (kezdetben titkári) állást.

Pulitzer a New York-i French Hotel helyén, a Frankfort Street és a Park Row találkozásánál építtette fel lapjainak fényűző székházát, ahonnan leszerelt katonaként elzavarták (egyes források szerint, mert ott lakott és nem tudott fizetni, más források szerint egyszerűen csak a bejárat előtt ácsorgott munkát keresve).

Forrás:

 

Wikipédia

 

http://www.friderikusz.hu/em/pulitzer/pulitzerj.php3

 

Szerző: Skeptica  2014.05.23. 15:29 Szólj hozzá!

ranschburg_1400834161.jpg_107x143

 

A XXVII. részben a pszichológia tudományát az átlag ember számára közérthető stílusban megismertető, népszerűsítő, a Családi kör című népszerű tévésorozat szakértőjének, a Mesterkurzus előadójának, Ranschburg Jenőnek az életrajza következzen:

 

Ranschburg Jenő (Budapest, 1935. december 19. – Budapest, 2011. március 10.) pszichológus, a pszichológiai tudományok kandidátusa.

 

Életpályája

 

Ranschburg Jenő 1935. december 19-én született Budapesten Ranschburg Zoltán és Jónap Piroska gyermekeként.

 

Budapesten a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett. 1961-ben végzett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, majd 1964-ben az ELTE bölcsészkarának pszichológia–magyar szakán.

 

·           1961–1963 között előbb Velencén, majd Budapesten dolgozott gyógypedagógus tanárként.

 

·           1963–1965 között az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa volt.

 

·           1965–1977 között az ELTE BTK pszichológiai tanszékének adjunktusa, majd docense.

 

·           1977-től az MTA Pszichológiai Intézetének osztályvezetője.

 

·           1977–1997: tudományos osztályvezető az MTA Pszichológiai Intézetében

 

·           2002–2011: főiskolai tanár a Szolnoki Főiskolán

 

·           2007-2011: professor emeritus a Károly Róbert Főiskola (Gyöngyös) Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának Humántudományi Tanszékén

 

1966-ban kötött házasságot, felesége Farkas Zsuzsanna gyógypedagógiai tanár. 3 gyermekük van (Vera: 1967, Edit: 1970, Zoltán: 1985)

 

Társadalmi tevékenysége

 

·           A Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára (1975–1980)

 

·           Magyar Pszichológiai Szemle rovatvezetője (1975–1985)

 

·           MTA Pszichológiai Bizottság tagja (1976–1996)

 

Társasági tagságok

 

·           1997-ig tagja volt a Nemzetközi Pszichológiai Társaságnak, a Nemzetközi Fejlődéslélektani Társaságnak és a Magyar Pszichológiai Társaságnak.

 

·           1992-től 1996-ig az Országos Gyermekvédő Liga elnöke volt, majd haláláig tiszteletbeli elnöke.

 

Tudományos fokozata

 

·       A pszichológiai tudományok kandidátusa (1972)

 

       Kitüntetései, díjai

 

·       A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2005)

 

·       Budapest díszpolgára (2006)

 

·       Prima Primissima díj (2009)

 

·       Radnóti Miklós antirasszista díj (2010)

 

·       Hazám-díj (2010)

 

       Művei

 

37 könyv szerzője, társszerzője

 

Ranschburg Jenő: "A szemét ott ül a Parlamentben"

"A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre." Az ország tán legnevesebb pszichológusa mondja ezt. És azt is: 2014-ben nem lesz szabad választás. Keserű és mosolyog.

Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik – ezt ön nyilatkozta három éve.
De jó kis mondat. Kinek nyilatkoztam?
Nekünk, Balla kollégának.

Tudhattam volna.
Az interjú idején és az azt megelőző másfél évtizedben mindig volt legalább két idol, akinek a lábához lehetett borulni. De most csak egy maradt. Mi lesz a másik oldal hódolóival?
Akit csak a hódolat vezet, nem marad apátlan, odatalál az állva maradt egyetlenhez. Megjegyzem, nem minden vezető vár el kritikátlan hódolatot. Sajnos a magyar ember az átlagos európainál kevésbé hajlandó mérlegelni, hálás, ha egy politikus megadja neki a lehetőséget, hogy csupán szimbólumokban gondolkodjon, érzések alapján formáljon véleményt. Ezt borzasztó keserűen mondom.

 

A politika direkt tereli gyerekszerepbe a társadalmat?

A kialakulóban lévő kommunikációs mód és hatalmi szerkezet kifejezetten a poroszos szülő-gyerek kapcsolattal rokonítható, ráadásul azzal a fajtájával, amelyben minimálisra zsugorítják a gyerek alkudozási pozícióját. Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes, imádd apádat. És te engedelmes vagy, és imádod apádat. Ami persze az apát is deformálja. Nem tudni előre, kiből mit hoz ki a hatalom, nem tudni, melyik Dr. Jekyllből lesz Mr. Hyde. Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalóak lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megcsökik magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tünetek is olyanok, mint annál, aki alkoholt vagy drogot fogyaszt. Mindenkit veszély fenyeget, aki a hatalom közelébe kerül. Maga Nixon mondta annak idején, hogy ő azt hallgattat le, akit akar, mert az elnöknek azt is szabad.

Szerintem most inkább ne asszociáljunk.
Szerintem se. Maradjunk a miniszterelnöknél. Aki egyre erőteljesebben hisz abban, amit csinál. Nem egy többé-kevésbé cinikus karrierizmus van e mögött, hanem egy víziórendszer, amit ha törik, ha szakad, meg akar valósítani. Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat. Elszakadt a valóságtól.

A világ felerészben akarat – ő mondta ezt.

Amit igazolni látszik a politikai karrierje. Kétszer is akkorát bukott, amekkorából nyugaton egy is elég ahhoz, hogy valaki visszavonuljon a politikából. De mindkétszer felállt, és lám, fényes diadalt aratott. Víziói nem állnak meg a magyar határon, képzeletben már Európát húzza maga után, ahogy tett is erre utalást a minapi, Barrosóval közös sajtótájékoztatóján. Olyan ez, mint amikor a négyéves gyermek magabiztosan gondolja, bármerre fordul, előtte van észak, háta mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. És ha azt kérik, mutassa a körmeit, akkor a tenyerét fordítja kifelé, hiszen az számít, hogy ő lássa a kézfejét. A hatalom birtokosával is megeshet, hogy meggyőződése: amit ő jónak tart, azt mindenki más is annak ítéli. Önkontroll kérdése. Ami vagy van, vagy nincs. Jung mondja a Nietzschéről írt tanulmányában: az ember azért hozta létre a valláserkölcsöt, hogy legyűrje ősi, állati ösztöneit. A modern demokráciában a média, az alkotmánybíróság és a többi független, ellenőrző szervezet feladata ellensúlyozni a hatalom „állati ösztöneit”. Amúgy Nietzsche is tudja, hogy a korlátlan hatalom napjai meg vannak számlálva, mondja is Zarathustrának a törpe: magasra dobtad a követ, de a te fejedre fog az visszahullani.

Minden politikus megbukik egyszer. A málészájú és az autokrata is.

Csakhogy az utóbbi kataklizma közepette bukik.

Kataklizma?

 

Az autokrata nem szívesen adja ki a kezéből a hatalmat, ugyanis hiszi, hogy kizárólag az ő vezetése üdvözíti a tömeget. Máshogy nem is lenne képes interpretálni magának a makacsságát. Ezt amúgy a mentségére is mondom. Ráadásul nincs mellette senki, aki meg tudná és meg is merné neki mondani, ha hibázik. Pedig sokuk nincs meggyőződve a vezető tévedhetetlenségéről, de a karrierje kedvéért felveszi a hatalom kínálta ruhát. Vagyis cinikus.

Tud említeni a történelemből olyan autokratikus politikust, aki egy idő után önként lemondott a túlhatalomról, és megelégedett szerényebb jogosítványokkal?

 

Nem könnyű ilyet találni. Azért egy akad: II. József. Más kérdés, hogy ő olyan karakter volt, aki ha nem vérszerinti örököse a trónnak, sosem tör a megszerzésére. Más kor volt. Egy huszonegyedik századi autokrata nem áll le. Az neki kevés, hogy esténként borozgasson és bridzseljen. Miközben tudja, hihetetlen erőfeszítésébe fog kerülni a hatalom megőrzése, ezért mindent megtesz, hogy bebetonozza magát. Mint most is.

Bárki leváltható, négyévente szabad választásokat tart az ország. Ez aligha változik.

Mondja ezt néhány ellenzéki politikus is. Amit én gyermekded elképzelésnek tartok.

Miért?
Amíg ő az ország vezetője, úgy hiszem, nem lesznek az eddigi értelemben vett szabad és demokratikus választások. Hogy milyen politikai trükköt fog ehhez alkalmazni, nem tudom. Először talán általános választójogot kapnak a határon túli magyarok, aztán ha ez kevésnek tűnik, jön a következő lépés.

Ön mondta, hogy a nép vágyik apaként szeretni őt.

Persze, de az lehetetlen, hogy a magyar polgár a végtelenségig jól érezze magát gyerekszerepben. A rajongás könnyen csap át gyűlöletbe. Emlékszem, 1956. október huszonkettedikén az volt az egyetlen rendkívüli esemény, hogy este hosszú sorok álltak az újságért. Másnap pedig hihetetlen sebességgel, szinte a semmiből megérkezett a forradalom.

Attól most aligha kell tartani. Számos politológus szerint, ha gazdaságilag működik a rendszer, a kutyát nem érdekli a demokrácia, Schmitt és az ÁSZ, az Alkotmánybíróság és a médiatörvény.

 

Való igaz, hogy a szabadság itt és most nem kell senkinek. Az emberek jó része visszasírja a Kádár-rendszert, és nem jut eszébe, hogy a szocializmus idején nem lehettünk szabadok. Anyagilag nekem abban a korban is megvolt mindaz, ami kellett. De csak a rendszerváltás után válhatott belőlem büntetlenül „ember és polgár”, csak ekkor jött el, hogy nem kell a sorok között olvasni és írni, kényes témához érve nem kell még baráti társaságban is lehalkítani a hangomat. Tudja, nekem ma is meglükken a szívem, ha átautózom az országhatáron, és boldog vagyok, hogy nem turkálják szét a holmimat. Óriási örömként élem meg a szabadságot, éppen ezért aggódva figyelem a korlátozására irányuló kísérletet.

Azért ez nem hanglehalkítós világ.

 

De. Szerintem egyre inkább az. Miért is nem asszociáltunk pár kérdéssel ezelőtt?

Hát, arra én már nem is emlékszem.

Na, ugye. A most kialakuló autokratikus szisztéma már nem demokrácia. Amint sérülnek a jungi értelemben vett ellensúlyok, nagyon nagy a baj – igaz ez az egyén és a társadalom szintjén is. Ha egy országot vezető politikus a hatalom áldozatává válik, ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúlyt, akkor már a spájzban vannak az oroszok.

Ön elmondhatja, amit gondol, mi közöljük, és egyikünket sem visz el a rendőrség.

 

Nekem ötvenöt éves koromban adatott meg a demokratikus szabadság, amit azóta is próbálok nagyon tudatosan megélni. Ez látszik most veszni. Miközben természetesen nem vagyok hajlandó másképpen viselkedni, mint az elmúlt húsz évben. Ismeri a redőnysztorimat? 1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.
Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt. Amihez gondolkodni kell, agykérget használni. Nem igaz, hogy a demokrata nem fél - én demokratának vallom magam, mégis félek. A demokratát az különbözteti meg a nem demokratától, hogy mérges arra, ami miatt félnie kell, és megpróbálja leküzdeni a félelmét.

Az elmúlt húsz év demokráciája – sokak olvasata szerint – korrupciót, hozzá nem értést, törzsi politizálást, munkanélküliséget, eladósodást hozott, plusz kevesek korábban elképzelhetetlen mértékű meggazdagodását és sokak elszegényedését. Vélheti azt az új vezető, hogy mindez csak totális hatalomátvétel révén változtatható meg.

A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre – ez a szemét ott ül a Parlamentben. Húsz éve még inkább ott ült, azóta valami kis tisztulási folyamat azért lezajlott. Még további évtizedek kellenének, kellettek volna, hogy leülepedjen a mocsok.

Ha húsz éven át feszt a szemét jött a felszínre, itt az ideje dózerrel kotorni a pocsolyát. Logikus, nem?

Egy demokrata nem dobhatja áldozatul a demokráciát. Persze nem demokratikus eszközökkel sokkal egyszerűbb rendet csinálni. A demokrácia és a rend összefér, igaz, nagyon nehezen…
Vegye mindezt az én szubjektív véleményemnek. És Isten adja, hogy ostobának bizonyuljak. Sokan azt mondják, hogy a huhogók közé tartozom. De én nem huhogok magamtól. Csak ha huhogtatnak.”

 

Forrás:

 

Wikipédia

 

http://fn.hir24.hu/itthon/2011/01/12/ranschburg/

 

http://www.szombat.org/politika/4153-a-diszzsidonal-rosszabb-szerepet-nehez-elkepzelni-az-utolso-interju-ranschburg-jeno-pszichologussa

   <w:LsdException Locke

Szerző: Skeptica  2014.05.23. 10:01 Szólj hozzá!

garas_1400763527.jpg_336x150

A XXVI. részben az XX. század második felének egyik legnagyobb színészének, Garas Dezsőnek az életrajza következzen:

Garas Dezső (születési nevén Grósz Dezső ; BudapestJózsefváros1934december 9. –Budapest2011december 30.a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes és kiváló művész.

Életpályája

Grósz Lajos lókereskedő és Sirger Ilona gyermekeként született. Saját bevallása szerint "szerelemgyerek" volt, mivel édesapja zsidó vallású volt, édesanyja pedig régi, főpapi taggal is büszkélkedő római katolikus családból származott. A szülők megegyezése szerint Dezső fiuk apja vallását kapta, csak a holokauszt kezdetén keresztelkedett ki. 1944-ben életmentő beavatkozásra volt szüksége, amikor is pszichoszomatikus okokból eredő strúmával műtötték. Az operáció után nem sokkal leállt a légzése, és csak egy éppen odaérkező orvos tudta megmenteni, aki még azt sem engedte, hogy műtőbe vigyék Garast, hanem ott, a kórteremben gégemetszést hajtott végre rajta. A beavatkozás során Garas hangszála is károsodott, ezért volt szükség hangjának folyamatos és intenzív ápolására. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult 1953-tól 1957-ig, majd a Nemzeti Színház szerződtette. 1965-től 1976-ig a Madách Színház tagja volt, majd egy évadot a 25. Színházban töltött. 1977-től 1980-ig a Mafilm munkatársa, majd 10 évig a Népszínház tagja. 1990-ig a Magyar Színházművészeti Szövetség tagja volt. 1990-1993 között a szolnoki Szigligeti Színháztagja, majd két évadig a Művész Színház vendégművészeként játszott. 1993-tól 2003-ig szabadfoglalkozású színész volt. 1999 és2002 között a budapesti Katona József Színházban játszott. 2003-ban egy évadra a Vígszínház tagja lett. 2004-től 2011. december 30-án bekövetkezett haláláig a Nemzeti Színház művésze volt. Szerepei utóéletéről saját maga gondoskodott.

Első színpadi rendezése 1982-ben vendég rendezőként volt a Józsefvárosi Színházban. Eduardo De Filippo: Ezek a kísértetekcímű darabját rendezte. Filmen először a Makk Károly rendezésében 1954-ben készült Liliomfiban játszott, az ifjú Schnapsot alakította. Utolsó filmes szerepe Frici megformálása volt a 2011-ben készült Világjobbítók című tévéfilmben. 2011 decemberében jelentette be, hogy visszavonul a színpadtól, ám döntését a nyilvánosság elé nem hozták. A Nemzeti Színházban utolsó előadása 2011. december 20-án volt, amikor Törőcsik Mari kérésére még eljátszotta az apa szerepét Fejes Endre–Presser Gábor Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabjában. Munkássága során leginspirálóbb partnereinek Darvas IvántKern AndrástKútvölgyi Erzsébetet és Törőcsik Marit tartotta. Törőcsik Marihoz fűződő barátsága egész pályafutása során végigkísérte, először 1953-ban léptek együtt színpadra a Nemzeti Színházban.

Családja

Fia: Garas Dániel operatőr (1973), lánya: Garas Klára gyártásvezető (1983), menye: Balla Eszter színésznő (1980), unokája: Emma (2008)

Halála

Garas Dezső hosszú vesebetegség után 2011december 30-án elhunyt, 77 éves korában, álmában érte a halál. 2012január 11-én, a Farkasréti temetőben búcsúztak tőle családtagjai, pálya- és alkotótársai, barátai és a hőn szeretett „publikum”, a nézők százai. A ravatalnál Réthelyi MiklósAlföldi RóbertTörőcsik Mari és Sándor Pál emlékezett az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb magyar művészére. A sírnál Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány elnöke, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az alapítvány képviseletében búcsúzott.

A Művész Parcellában Várkonyi ZoltánBubik IstvánLengyel Balázs és Iglódi István szomszédságában talált végső nyugalomra.

Emlékezete

2012. március 25 -én, a Nemzeti Színház megnyitásának 10. évfordulóján adták át a nemzet színészeit ábrázoló falképet (graffiti) a Rákóczi híd pesti hídfőjénél.

Díjai, kitüntetései (kiemelkedők)

·                     Jászai Mari-díj (1963, 1965)

·                     Érdemes művész (1978)

·                     Kossuth-díj (1988)

·                     Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1999)

·                     A Nemzet Színésze (2000)

·                     Budapest díszpolgára (2004)

·                     Prima Primissima díj (2004)

Színházi szerepei

Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: színészként:110, rendezőként:17. 

Filmjei

Játékfilmes alakításainak száma: 74, tévéfilmben 29.

 

„Az embernek van egy belső iránytűje. Ha az megzavarodik, és észak helyett a délt mutatja, akkor az ember nagyon nagy bajba kerül. Hogy (...) milyen kompromisszumokra hajlandó és milyen kompromisszumokra képes, az egy más kérdés. A belső iránytű azért jó, mert az kihúzza a csávából. Ha nem, az baj. De hát, (...) mindegyikünk élete tele van kompromisszumokkal. Csak az ökör következetes! Nem?”

„A fiatalok álmodják mindig az igazit, de az ágyukat az öregek vetik meg.”

„Számomra furcsa, ahogy egyesek a kapcsolatrendszereikkel bánnak. Szinte csak úgy barátkoznak, hogy abból előnyük származzon, és csak azt nézik, milyen hasznot húzhatnak belőle, hogyan érvényesülhetnek általa.”

Forrás:

Wikipedia

Citatum

Szerző: Skeptica  2014.05.22. 14:59 Szólj hozzá!

koestler_1400244839.jpg_237x212

A XXV. részben annak a személynek életrajza következzen, aki Orwell mellett –talán- a legtöbbet tette a XX. századi totalitárius rendszerek ellen.

 

Arthur Koestler (született Kösztler Arturként), (Budapest1905szeptember 5. – London1983március 1.), író- és újságíró, társadalomfilozófus, polihisztor.

Kezdeti évek

Koestler askenázi zsidó családból származott. Amikor elérte tizennegyedik évét, nagyiparos apja a családot Budapestről Bécsbe költöztette. Később Koestler beiratkozott a bécsi egyetem pszichológiai és elektromérnöki szakára, de tanulmányait nem fejezte be. Egyetemi évei alatt kapcsolatba került a cionista mozgalommal, és ennek hatására 1926-ban Palesztinába települt. Itt – egy évnyi sodródás után – újságírói állást kapott a németországi Ullstein-lapkiadó közel-keleti tudósítójaként. Jeruzsálem után Párizsba, majd Berlinbe helyezték át.

1931 decemberében belépett a németországi kommunista pártba, majd a következő évben tapasztalatszerzés céljából a Szovjetunióba emigrált. 1932 és 1933 között utazásokat tett a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Utazásai eredményeképpen, a Szovjetunió valós állapota és a szovjet propaganda közötti ellentmondás miatt hite a kommunista mozgalomban megdőlt, majd az 1936-ban kezdődő tisztogatások miatt a kommunizmus tanaitól is eltávolodott. Végül 1938-ban kilépett a pártból.

1936-ban, amikor a spanyol polgárháborúról tudósított, a spanyol nacionalisták elfogták és halálra ítélték, de a kiszabadítására szervezett nemzetközi kampány megmentette a haláltól. 1939 októberében – vélhetően kommunista múltja miatt – a francia hatóságok letartóztatták, és a Pireneusok lábánál fekvő Le Vernet-i internálótáborba szállították. Innen 1940 januárjában szabadult; ugyan Franciaországból kiutasították, a határozatot a háborús körülmények között nem tudták végrehajtani. Amikor a németek bevonultak Párizsba, bujkálni kényszerült, majd beállt a Francia Idegenlégióba. Miután a légióból megszökött, előbb Észak-Afrikába, aztán a semleges Portugáliába menekült. Végül Angliában bukkant fel vízum nélkül; ezért újra börtönbe került, ahonnan 1940 decemberében szabadult. Ezután belépett az angol hadsereg Pioneer Corps nevű alakulatába. Ez volt az egyetlen hely ahova ellenséges ország polgárait is besorozhatták: Koestler ebben az időben még magyar állampolgár volt.

Művei

Regények

A háború után Londonban végre otthonra talált, és megkezdte írói munkáját. Magyar és német anyanyelve mellett tudott angolulfranciáuloroszul és héberül is. Életrajzírója, David Cesarani szerint nagyapjától Koestler valamennyi jiddist is tanult talán.

Az 1935-ben írt The Good Soldier Schweik Goes to War Again befejezetlen maradt. Első regénynek felfogható műve, A gladiátorok (The Gladiators) 1939-ben került kiadásra. A könyv a Spartacus vezetése alatt kirobbant római rabszolgalázadásról szól. Ezt a regényét magyarul, a Sötétség délben címűt németül, míg későbbi munkái nagy részét angolul írta, tömör és világos újságírói stílusban.

Sötétség délben (Darkness at Noon) 1940-ben, Angliában jelent meg először, de igazi sikerét a háború utáni Franciaországban érte el. A regény a sztálinizmus elleni megrendítő vádirat, mondanivalója Koestler a kommunista párttól való elszakadását és ideológiájának újjászületését tükrözi. Főhőse egy Rubasov nevű idealista bolsevik, aki a sztálini rémuralom áldozatává lesz. A történetet Koestler részben a saját börtönélményeire, részben a sztálini korszak kirakatpereire alapozta. A politikai regénnyel nemzetközi hírnevet ért el. Jean-Paul Sartre, aki akkor még hitt a kommunizmusban, ellenezte Koestler nézeteit. Ezért aztán – bár Koestler otthonosan mozgott a francia liberálisok körében – barátság közte és Sartre között nem tudott kialakulni.

Egyéb regényei:

·                                             Érkezés és indulás (Arrival and Departure, 1943)

·                     Mint éjjeli tolvaj: egy kísérlet krónikája (Thieves in the Night, 1946)

·                      A vágyakozás kora (The Age of Longing, 1951)

·                      A szajhák (The Call Girls, 1972)

Prózai munkái:

Újság- és prózaírói tevékenysége szerteágazó tudásról vallott. Otthonosan mozgott a filozófiában,pszichológiában, az irodalmi, társadalmi, és történelmi témákban. Érdekelte a politika, a japán és hindu mitológia, a telepatikus jelenség kérdése, a különböző hallucinogén anyagok hatása az agyműködésre. Több alkalommal maga is részt vett az Edinburgh-i egyetem laboratóriumi kísérleteiben, és 1960 körül az amerikai Harvard és a Michigan-i egyetem hasonló programjaiban.

Számos német, angol, amerikai és francia újságnak dolgozott mint riporter, tudományos szerkesztő és tárcaíró. Ilyenek voltak Die Zukunft, a Vossische Zeitung, a berlini Ullstein kiadó, The Sunday Telegraph, és az Encounter, csak néhányat említve a sok közül.

Prózai írásai szoros összefüggésben álltak politikai nézeteivel. Tanulmányozta a cionizmust, harcolt a kommunizmus, a nukleáris fegyverkezés, és a halálbüntetés ellen, és a második világháború alatt írásain keresztül erőteljesen szembeszállt a náci rezsimmel. Koestler (egy maroknyi más európai íróval együtt) hitt abban, ha az újságok, a rádió, és a többi hírközlési fórum következetesen közölte volna a nácik atrocitásait, a nyugati világ bizonyára határozottabb lépett volna fel ellenük.

Támogatta Izrael létrejöttét, és javasolta, hogy a zsidóság vagy teljes egészében költözzön új hazájába, vagy olvadjon be születési helyének kultúrájába (ld.: "Judah at the Crossroads" című tanulmányát a The Trail of the Dinosaur esszégyűjteményéből.) Megítélése szerint a héber abc-t is ésszerű lett volna rómaira átültetni.

David Cesarani szerint Koestler szándékosan igyekezett magát eltávolítani zsidó származásától, úgyis mint meggyőződéses ateista. The Thirteenth Tribe (1976) című könyvében Koestler kidolgozott egy sokat vitatott elméletet: azt állította, hogy az Askenázi zsidóság nem az ókori izraelitáktól, hanem a kaukázusi kazároktól származik. Szerinte a kazárnép, miután a 8. században áttért a zsidó vallásra, a mai OroszországUkrajna, és Lengyelország felé kényszerült vándorolni. Saját kijelentése szerint Koestler a könyv megírásával megkülönböztető vonalat akart húzni az európai és a bibliai zsidóság között azzal a céllal, hogy némileg enyhítse az Európában uralkodó zsidóellenes érzelmeket.

Tudományos, illetve filozófiai munkáihoz tartozik az Alvajárók (The Sleepwalkers, 1959), mely a korai csillagászat története (Newtonig), és az 1955-ös The Trail of the Dinosaur.

Életének utolsó harminc évében Koestler sokat foglalkozott tudományos szinten a parapszichológia jelenségeivel is. Legismertebb tudományos értekezése az 1970-es "Roots of Coincidence", mely az érzékelésen kívül eső jelenségekkel foglalkozik. Végrendeletében kutatási célokra az Edinburgh-i egyetemre hagyta vagyona jelentős részét. (Ironikus módon, miután David Cesarini életrajza [Arthur Koestler: The Homeless Mind] 1998-ban megjelent, az író szobrát az egyetem területéről eltávolították.

1968-ban Sonning-díjat kapott a Koppenhágai Egyetemtől. A dán díjat kétévenként adják mindazoknak, akik jelentősen hozzájárulnak az európai kultúra fejlesztéséhez. Ugyanebben az évben Koestlert a kanadai Queen's University, (Ontario állam), tiszteletbeli doktorrá avatta.

Főbb prózai írások:

·                     Párbeszéd a halállal /Spanyol testamentum/ (Spanish Testament/Dialogue with Death,1942)

·                     A Föld söpredéke (The Scum of the Earth, 1941) Önéletrajzi munka

·                     A jógi és a komisszár (The Yogi and the Commissar, 1945)

·                     Nyílvessző a végtelenbe (Arrow in the Blue, 1952)

·                     A láthatatlan írás (The Invisible Writing, 1954) Második kötete egy önéletrajzi munkának az 1932-40-es évekről.

·                     The Sleepwalkers: A History of Man's Changing Vision of the Universe.  An account of changing scientific paradigms., Hutchinson 1959

·                     Alvajárók. Európa Könyvkiadó. Budapest. 2007 (fordította Makovecz Benjamin, 

·                      The Act of Creation, 1964. magyarul Teremtés, Európa Könyvkiadó. Budapest. 1998

·                     Szellem a gépben (The Ghost in the Machine, 1967)

·                     A tizenharmadik törzs /A kazár birodalom és öröksége/ (The Thirteenth Tribe, 1976)

·                     A lótusz és a robot I. /India/ (1999)

·                     A lótusz és a robot II. /Japán/ (1999)

·                     Achilles sarka (The Heel of Achilles, 1968-73) esszék

Életrajzok

·                     Atkins, J., 1956. Arthur Koestler

·                     Buckard, Christian G., 2004. Arthur Koestler: Ein extremes Leben 1905-1983. 

·                      David Cesarani, 1998. Arthur Koestler: The Homeless Mind

·                     Hamilton, Iain, 1982. Koestler: A Biography.

·                     Koestler, Mamaine, 1985. Living with Koestler

·                     A bukott Isten (The God that Failed, 1949) In: Bojtár Endre (szerk.): Folytatásos önéletrajz;

·                     Levene, M., 1984. Arthur Koestler.

·                     Mikes, George, 1983. Arthur Koestler: The Story of a Friendship

·                     Pearson, S. A., 1978. Arthur Koestler 

Halála

Idősebb korában Koestler Parkinson-kórban és fehérvérűségben szenvedett. Hitéhez hűen, mely szerint az egyénnek jogában áll dönteni saját sorsa felett, Koestler harmadik feleségével együtt öngyilkosságot követett el 1983 márciusában. Bár egészséges – és nála jóval fiatalabb – felesége kijelentette, hogy nem tud férje nélkül élni, Koestlert sokan vádolták azért, mert beleegyezett élettársa döntésébe.

 

"Születtem Magyarországon, nevelkedtem Ausztriában, életem formáló éveit Franciaországban töltöttem, brit állampolgárrá vedlettem" - írja Arthur Koestler A lótusz és a robot című írásában.

Forrás:

Wikipédia

www.koestler.hu

 

 

Szerző: Skeptica  2014.05.16. 14:54 Szólj hozzá!

faludy_1399643644.jpg_275x183

A 24. részben a XX. század –talán- legkalandosabb életutat bejárt nagy magyar költő- műfordítójának, Faludy Györgynek életrajza következzen:

 

Faludy György (1910-2006)

Budapesten született zsidó polgári családban. Édesapja Faludy Jenő vegyész, édesanyja Bieringer Erzsébet Katalin volt. 1928-ban érettségizett a fasori Evangélikus Főgimnáziumban. Ezután a bécsi (1928–30), a berlini (1930–31), a párizsi (1932) és a grazi (1932–33) egyetemen tanult. 1933–34-ben katonai szolgálatot teljesített zászlósi rendfokozatban, amelytől később megfosztották. 1937-ben jelentette meg a Villon-átköltéseket, mely jó időre meg is határozta pályáját.

1938-ban elhagyta Magyarországot. Erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, így a németek oldalán semmiképp sem akart volna harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott többek között Arthur Koestlerrel és az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Marokkón keresztül az Amerikai Egyesült Államokba jutott, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett, majd három évig az amerikai hadseregben szolgált tisztként. Eközben húgát, aki az országban maradt, a nácik meggyilkolták.

1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak. A rasszizmust megvetette, vezetésével döntötték le 1947április 26-áról 27-re virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát. A kommunista hatalom kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba zárták. Itt írt versei 1983-banMünchenben jelenhettek meg Börtönversek 1949–1953 címmel.

Faludy György életrajzi regényében az ávós őrnagy beszéde jellemzi az 1953. szeptemberi szabadon bocsátások légkörét: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. …figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.

Szabadulása után fordításokkal kereste meg a kenyérre valót, majd 1956-ban ismét elmenekült az országból. Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője. 1961–62-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit, eredetileg angolul (My Happy Days in Hell, 1962). A könyv 1987-ben jelent meg először Magyarországon az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúra által betiltott  szamizdat kötetként. 1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást, miközben a Ötágú síp és a Magyarok Világlapja című lapok munkatársaként dolgozott. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Közben Magyarországon tiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, melyen a neve szerepelt. Megjegyzendő azonban, hogy a pártállam idején kiadott A magyar irodalom története több helyen említi, sőt bővebben is tárgyalja és idéz tőle.

1988-ban hazalátogatott, majd 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le. A rendszerváltás után korábban szamizdatban terjedő műveit is ki lehetett adni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni. Pokol tornácán című kötetének bemutatóját már nem érhette meg, a Kossuth-díjas költőt 2006szeptember 1-jén, otthonában érte a halál.

Tiszteletére 2006október 3-ánTorontóban, a közvetlenül az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték át. Bár az elnevezési procedúra még életében elkezdődött, a névadási ünnepségre időközben bekövetkezett halála miatt már nem tudott elutazni.

Magánélet

1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsanna újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Zsuzsa a Haladás c. lapnak írt cikkeket. Ennek az újságnak a szerkesztőségében találkoztak először. A házasságból egy gyerek született: András (Andrew Faludy 1955. – 2010.) A Haladás után írt a Világosságnak is, és később a Népszavánál kapott állást. 1963-ban felesége meghalt.

1966-ban Máltán ismerkedett meg a nála 28 évvel fiatalabb amerikai fiatalemberrel, Eric Johnsonnal, akivel ezután 36 éven keresztül éltek élettársi kapcsolatban. Bár soha nem titkolta biszexualitását, egy 2002-es tévés interjú, melyben erről vall, mégis csak halála után, 2006-ban került adásba.

2002 júliusában vette feleségül Faludy Fannit (sz. Kovács Fanni), aki 65 évvel volt fiatalabb nála. A párt a halál választotta el.

Művei

1937-ben jelentek meg Villon-átköltései a Magyar Hírlapban. Ezek profán szövegeit egyesek visszatérésnek tekintették Villon stílusához, mások csak közönségesnek tartották például Szabó Lőrinc fordításaihoz képest. Mivel egyetlen kiadó sem merte vállalni a kiadást, saját költségén jelentette meg a kötetet, amely nem várt sikert aratott, és még további negyven (részben szamizdat) kiadást ért meg.

·         Heinrich Heine: Németország. Faludy György átköltésében. Kolozsvár 1937.

·         François Villon balladái. Bp. 1937.

·         A pompeji strázsa. Versek. Bp. 1938.

·         Dicsértessék. Középkori himnuszok. Műfordítások. Bp. 1938.

·         Európai költők antológiája. Műfordítások. Bp. 1938.

·         A felszabadultak az elnyomottakért. Emlékalbum a spanyol földalatti mozgalom támogatására. Bp. 1946.

·         Őszi harmat után. Versek. Bp. 1947.

·         Rabelais Pantagruelje. Műfordítás. Bp. 1948.

·         Tragödie eines Volkes. Ungarns Freiheitskampf durch die Jahrhundert. Tatár Máriával, (Faludy Zsuzsával) és Pálóczi Horváth Györggyel. Wien 1957.

·         Emlékkönyv a rőt Bizáncról. Válogatott versek. London 1961.

·         My Happy Days in Hell. [Önéletrajz.] Ford.: Kathleen Szász. London, 1962.

·         [németül:] Heitere Tage in der Hölle. Ford.: Hans Wagenseil. München 1964.

·         [dánul:] Myne lykkelige Dage i Helvede. Ford.: Lotte Eskelung, Koppenhága 1964.

·         [franciául:] Les beaux jours de l’enfer. Ford.: Gara László. Paris 1965.

·         [magyarul:] Pokolbéli víg napjaim. Bp. 1987.

·         Karoton. A Novel. Ford.: Flora Papastavrou. London, 1966,

·         [ugyanez:] City of Splintered Gods. New York 1966.

·         Erasmus of Rotterdam. Életrajz. Ford.: Eric Johnson. London 1970.

·         [németül:] Erasmus von Rotterdam. Ford.: Walter Seib és Waltraut Engel. Frankfurt am Main 1973.

·         Levelek az utókorhoz. [Versek.] Toronto 1975.

·         Ballada a senki fiáról. Villon-átköltés. Andruskó Károly 48 fametszetével. Újvidék 1975.

·         East and West. Selected Poems. Ford.: John Robert Colombo. Toronto 1978.

·         Faludy György összegyűjtött versei. New York 1980. 

·         Börtönversek. 1949–1952. Az ávó pincéjében és Recsken. München 1983.

·         Learn This Poem of Mine by Heart. Sixty Poems and One Speech by – –. Ford.: John Robert Colombo. Toronto 1983.

·         Twelve Sonnets. Ford.: Robin Skelton. Victoria, British Columbia 1983.

·         Selected Poems of George Faludy. Ford.: Robin Skelton. Toronto, 1985.

·         Ballad for Isabelle. Ford.: Robin Skelton. White Rock, British Columbia 1985.

·         Hullák, kamaszok, tücsökzene – Corpses, Brats and Cricket Music. Ford.: Robin Skelton. Vancouver 1987.

·         Faludy György–Eric Johnson: Notes from the Rainforest. Esszék. Toronto 1988.

 

Magyarul

·         Jegyzetek az esőerdőből. Bp. 1991.

·         Test és lélek. A világlíra 1400 gyöngyszeme. Műfordítások. Szerk.: Fóti Edit. Ill.: Kass János. Bp. 1988. p.

·         200 szonett. Versek. Bp. 1990.

·         Erotikus versek. A világlíra 50 gyöngyszeme. Szerk.: Fóti Edit. Ill.: Karakas András. Bp. 1990.

·         Dobos az éjszakában. Válogatott versek. Szerk.: Fóti Edit. Bp. 1992.

·         Jegyzetek a kor margójára. Publicisztika. Bp. 1994.

·         100 könnyű szonett. Bp. 1995.

·         Versek. Összegyűjtött versek. Bp. 1995. Magyar Világ, 848 p., 2001.

·         Vitorlán Kekovába. Versek. Bp. 1998.

·                     Pokolbeli víg napjaim. Visszaemlékezés.Bp., 1987

·         Pokolbeli napjaim után. 

·         A Pokol tornácán. 

·         Faludy tárlata: Limerickek. 2001.

·         A forradalom emlékezete 

·         Heinrich Heine Válogatott versek Faludy György fordításában és Németország Faludy György átköltésében. Egy kötetben. 2006.

·         Versek – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011.

    

Szerző: Skeptica  2014.05.09. 15:54 Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása