A 23. részben a XX. század egyik legnagyobb komikusának, Latabár Kálmánnak az életrajza következzen:

Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.) Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, ahogy rajongói – főként a gyereknézők – nevezték: Latyi, talán a legnépszerűbb magyar komikus volt a 20. században. Híres színészdinasztia leszármazottja: dédapja Latabár Endre, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja id. Latabár Árpád, mindannyian neves színészek voltak. Fia, ifjabb Latabár Kálmán szintén színész.

Szülei Latabár Árpád színész és Deutsch Ilona színésznő. Apja öccse, ifj. Latabár Árpád születését (1903) követően egy évvel elhagyta a családot, így anyjuk nevelte egyedül a két gyermeket. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett. Az ifjú Kálmán Rákosi Szidi színésziskoláját végezte el, és 1922-ben a Várszínházban táncos komikusként lépett először közönség elé. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927-1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Többek között a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek (A két Ajax;Offenbach: Szép Heléna), aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta a testvérpárt. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött, első filmje 1937-ben készült el. 1937. augusztus 28-án Budapesten,feleségül vette Walter Katalint, Walter István és Brandeisz Erzsébet lányát. 

Latabár Kálmán akkor már híres színész volt, így esküvője nagy társasági eseménynek számított, apja viszont már kiöregedett a szakmából. Kálmán megüzente az apjának, hogy gondoskodik róla hátralevő életében anyagilag, ha megteszi azt, hogy esküvőjén karonfogva jelenik meg beteg, de még mindig hites feleségével.

Így történt azután, hogy idősebb Latabár Árpád betoppant egykori, rég nem látott feleségéhez a Népszínház utcába, kezet csókolt, karját nyújtotta és gyengéd udvariassággal viselkedett vele a szertartás alatt. A Bristol-beli ebéden a tósztok végén az öreg Latabár fölkelt pohárköszöntőt mondani. Megindítóan szép szavakkal szólította fel a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat annak az asszonynak az egészségére, aki a fiatal férjnek életet adott, áldozatkészen dolgozott érte és nagyszerű nevelésben részesítette. Könnyekig hatott meg mindenkit a vén lump érzelmes megtérése. Miközben könnyeiket törölgették, Latabár oldalt fordult, s mint színész a nagyjelenete után, úgy kérdezte: "Milyen voltam?"

A születendő gyermekek megegyezésük szerint az anya vallását követték, így fiukat, az 1938-ban született Kálmánt - aki ugyancsak a színészmesterséget választotta hivatásul, - római katolikusnak keresztelték. A vészkorszakot (zsidóüldözést) Kálló Ferenc tábori esperesnek (akinek rajta kívül Básti Lajos, Egri István, Karinthy Ferenc, Képes Géza és Weinstein Pál is) valamint dr. Konrády László belgyógyásznak köszönheti megmenekülését, akik 1984-ben, ill. 2004-ben kapták meg az Igazak kitüntetést a Yad Vashem intézetben.

Latabár Kálmán 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Menelaosz (Offenbach:Szép Heléna), Bóni (Kálmán I.: A Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).

Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora nagy népszerűséget biztosítottak számára. Gyakran lépett fel Árpád testvérével groteszk duett számokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült, színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-bankiváló művész lett.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, az eredményes kezelést nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Állapota 1970-ben válságosra fordult, január 11-én végleg eltávozott, de kiváló alakításainak emlékét máig őrzi az utókor.

Főbb színpadi szerepei

·         Bóni (Kálmán I.: A Csárdáskirálynő)

·         Mujkó (Sárközy I.: A szelistyei asszonyok)

·         Menelaos (Offenbach: Szép Heléna)

·         Fritz (Jacobi V.: Leányvásár)

·         Baracs Matyi (Gárdonyi G.: A bor)

·         Saint Hyphotèse (Hervé: Lili)

·         Zsupán Kálmán (Kálmán I.: Marica grófnő)

·         Bumm tábornok (Offenbach: A gerolsteini nagyhercegnő)

·         Bogdán Szuszik (Miljutyin: Havasi kürt)

·         Pietro (Suppé: Boccaccio)

·         Dániel (Barabás–Gádor–Kerekes: Állami áruház)

·         Nyegus (Lehár: A víg özvegy)

·         Frosch (Strauss, J.: A denevér)

Főbb filmszerepei

·         Sportszerelem (1936) – első filmje – Cserepes Szigeti

·         Fizessen, nagysád! (1937) – Bukovác Pál, tornatanár

·         Pénz áll a házhoz (1939) – Ficek Benő, táncművész

·         Karosszék (1939)

·         Cserebere (1940) – Tatár István

·         Csákó és kalap (1940)

·         Ismeretlen ellenfél (1940)

·         Édes ellenfél (1941) – Lacika Ödön

·         Behajtani tilos (1941) – Mihály

·         Egy bolond százat csinál (1942) – Dömötör, egy kitalált főúr / Rod Igor Szu Ares gróf (kettős szerepben)

·         Egy szoknya, egy nadrág (1942) – Sóváry Péter, színész / Ál-dúsgazdag madridi özvegy (kettős szerepben)

·         Afrikai vőlegény (1944) – Kökény Tóbiás

·         Könnyű múzsa (1947) – Demeter Pál, zeneszerző – nem mutatták be

·         Mágnás Miska (1948) – Pixi gróf

·         Janika (1949) – Fenek Jenő, író-színpadi szerző

·         Dalolva szép az élet (1950) – Seregély Bálint, bűvész

·         Civil a pályán (1951) – Karikás

·         A képzett beteg (1952)

·         A selejt bosszúja (1951) – Ede

·         Péntek 13

·         Állami Áruház (1952) – Dániel, az áruház női konfekciójának vezetője

·         Ifjú szívvel (1953) – Matejka bácsi

·         Fel a fejjel (1954) – Peti bohóc

·         Micsoda éjszaka (1958) – Tőrös Antal tanár úr

·         Nem ér a nevem (1961) – Gyárfás, a SZOT-üdülő kultúrosa

·         Egyiptomi történet (1963, m.–egyiptomi koprodukció) – Calvarossi, bűvész

·         Latabár Kálmán-est (1968, televíziós show)

·         Irány Mexikó! (1968) – Csoró

·         Bözsi és a többiek (I-II., 1969, televíziós film)

·         Kossuth-díj (1950)

·         Érdemes művész (1950)

·         Kiváló művész (1953)

A végére egy rá jellemző anekdota:

Rózsahegyi Kálmán vadászkalandokat mesél a törzsasztalnál, amikor egyszerre csak megszólal Latabár Kálmán és büszkén mesélni kezd…

- Én már vadásztam medvére is.

- És el is találtad? – kérdezte gyanakodva Rózsahegyi Kálmán bácsi.

- Azt nem mondtam egy szóval se.

- Hogy lehet egy olyan állatot nem eltalálni? – szólt közbe valaki.

- Naiv ember – fordult az illetőhöz a kis Latyi és legyintett egyet -, hiába nagy a medve, ha az a vacak puskagolyó olyan kicsi.

Forrás:

Wikipédia

M.G.P.: Latabárok

http://www.hdke.hu/node/7978

A huszonkettedik részben Vészi Endrének, a méltatlanul elfeledett költő, író életrajza következzen:

Vészi Endre (Budapest, 1916. október 19. – Budapest, 1987. július 9.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

Apja szappanfőző volt. A polgári iskola elvégzése után a vésnökmesterséget tanulta ki, a Geduldiger cégnél dolgozott 1932–1938 között. 1934-től jelentek meg versei a következő újságokban: Népszava, Nyugat, Szép Szó, Pesti Napló,Magyar Csillag, Munka, Válasz. Első verseskötete 1935-ben jelent meg. 1937-től közéleti cikkei, szociográfiai riportjai. Első regénye, a Felszabadultál 1937-ben elnyerte a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díját. 1942-től munkaszolgálatos, koncentrációs táborok foglya. 1945-ben tért haza, és még ugyanebben az évben a Népszava munkatársa lett 1951-ig. 1948-tól folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal. 1950-ben feleségül vette Dlabola Margitot. Az Írószövetség titkára 1955–1956 között. 1956-ban lemondott tisztségéről. Az Irodalmi Újság 1956. Szept. számának betiltása után lemondott tisztségéről. 
1948-től folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal: Az elveszett fátyol (hangjáték 1948), A titkárnő (színmű, 1955-ben a Katona József Színház), Különös ismertetőjel (film, 1955). Angi Vera c. regényéből világsikert aratott film készült (1978), Statisztika c. hangjátékát világszerte sugározták (1964), Távolsági történet c. tévéjátéka (1969) elnyerte a Monte Carlo-i filmfesztivál legjobb forgatókönyv díjat, az Arany Nimfát. 
A magyar novellahagyomány mesteri folytatója. Ember és árnyék (válogatás 1975), Árvai bolyongásai (válogatás 1987), Angi Vera és a többiek c. novellagyűjteményével elindult összes műveit tartalmazó életmű-sorozat (Magvető, 1979). 
A Magyar Televízió portréfilmet készített róla (1981, 1986). 
Levelezése és műveinek bibliográfiái összeállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. 

Versek

·         Végy Oltalmadba (1935)

·         Ünneprontó (1936)

·         A fekete rév (1944)

·         Boldog grafikon (1949)

·         Csillagtérkép (1956)

·         Fohász szigorúságért (1961)

·         Arckép ezer tükörben (1964)

·         A varázsló kalapjában (1967)

·         Visszapillantás a jelenbe (1969)

·         Jövő teleim emléke (1972)

·         A teljesség igézetében (1974)

·         Titokzatos párhuzamok (1977)

·         Farsangi király (1979)

·         Értünk is fussatok paripák (1981)

·         Folytatólagos vallomás (1981)

·         Hattyú az udvar fölött (1983)

·         Hány perc a nyár? (1986)

·         Az ittmaradó város (1989)

·         A magyar költészet kincsestára 70.kötet V.E. válogatott versei (1998)

Prózák

·         Felszabadultál (1937)

·         Gyerekkel a karján (1938)

·         Elsüllyedt Budapest (1946)

·         Muszka Pista (1946)

·         Egy lopott ló története (1946)

·         Mire tavasz lesz (1947)

·         A két vöröshajú (1948)

·         Lakoma hajnalban (1960)

·         Darazsak támadása (1964)

·         Aranyszoba (1966)

·         Vendég az esküvőn (1968)

·         Kőzene (1969)

·         A hosszú előszoba (1970)

·         A túsz zavarbaejtő halála (1972)

·         Tériszony (1973)

·         Ember és árnyék (1975)

·         Bukósisak (1973)

·         Inkognitóban Budapesten (1976)

·         Nyitott ház (1977)

·         Angi Vera (1977)

·         Angi Vera és a többiek (1979)

·         A tranzitutas (1979)

·         Estély az Izabellán (1980)

·         A messziről jött ember (1982)

·         Tűréshatár (1982)

·         Ember a retikülben (1984)

·         A gyökérember és a sziréntulajdonos (1984)

·         Kéz a levegőben (1985)

·         Le az öregekkel (1985)

·         Árvai bolyongásai (1987)

·         Forró drót (1989)

·         Az ezüst kehely (1995)

Színművek

·         A titkárnő (1955 Katona József Színház)

·         Fekete bárány (1957 Jókai Színház)

·         Varjú doktor (1959 Madách Színház)

·         Árnyékod át nem lépheted (1960 Jókai Színház)

·         Don Quijote utolsó kalandja (1962 Jókai Színház, 1986 Gyulai Várszínház és Veszprémi Petőfi Színház)

·         Madarak (1962)

·         Hajnali beszélgetés (1963 József Attila Színház)

·         Ember a szék alatt (1964 Pécsi Nemzeti Színház)

·         Statisztika (1967 Irodalmi Színpad)

·         Kettévált mennyezet (1968 Győri Kisfaludy Színház)

·         Üvegcsapda (1969 Budapesti Katona József Színház)

·         A hosszú előszoba (1972 Madách Színház)

·         Szuperhallás (1979 Győri Kisfaludy Színház)

·         A sárga telefon (1984 Játékszín)

·         Le az öregekkel (1987 Nemzeti Színház)

·         Az utolsó kör (1968, rendező: Gertler Viktor)

·         Tiltott terület (1969, rendező: Gábor Pál)

·         Angi Vera (1978, rendező: Gábor Pál)

·         Kettévált mennyezet (1982, rendező: Gábor Pál)

·         A piros oroszlán (1962)

·         Hangok és sorsok (1966)

·         A piros oroszlán (1971)

·         Félhomályos zóna (1976)

·         Jóisten farmerben (1985)

·         Mikszáth-díj (1937)

·         József Attila-díj (1950, 1955, 1965)

·         SZOT-díj (1970)

·         Kossuth-díj (1978)

·         Pro Urbe-díj (1982)

„..Ennek az írásnak, saját versemet idézve, adhatnám ezt a címet is: Hazám az anyanyelvem. Vagy kibővítve: honosítási okiratom. Kisgyerekkoromtól mind a mai napig, szüleim helyzetét is élesen figyelve, úgy éreztem, sorsom a körkörös védtelenség lenne, ha nem ruházott volna fel valami belső megmásíthatatlan rög-eszmém azzal a nagyzoló, de mindenképpen megindító hittel, hogy személves balsorsomban, helyenként életem nyílt fenyegetettségében, a magyar költészetet is bántalom éri.

Erre gondoltam 1945 április első napjaiban - ki tudja hanyadikán! - amikor egy sokkilométeres deportált láncban, kavargó hóesésben keresztültántorogtam az eisenerzi hágón, motoros SA és SS őrök kíséretében. Kétoldalt, a reszkető hó mögött, az osztrák Alpok, a halál , bástyafalai. Kart karba kellett öltenünk, testünket egymásba lakatolva, biztonsági okokból, minden szökési kísérlet megelőzése végett. S ekkor, abban a kékesfehér gomolygó lázban, egy félkarú őr, megmaradt bal kezével ritkítani kezdte a dülöngő menetet, mint aki így is bizonyítja, a félkéz is teljes értékű tud tenni egy fanatikus őrjöngés szolgálatában. S hogy a fogyatkozó fejadagban nem méltatlanul részesül! Így lőtték ki karomból azoknak a hónapoknak tüzében edzett barátomat. Keze kicsúszott a karomból, s amikor visszapillantottam, ott ült az úton, a puhán kékesfehér hóesésben, csodálkozó arccal, szája sarkában a vér vastag fonalával.

Félóra alatt ötvennégy ember esett áldozatául egy célozni és ölni képes bal kéz rémuralmának, míg végül - a háború utolsó heteiben voltunk-egy Gestapo-tiszt sárga kisgépkocsiján soraink mellett végigrohanva, erélyesen véget vetett a gyilkolásnak.

Ha engem is lekaszál, gondoltam a következő éjjelen az eisenerzi Gőring-acélművek egyik barakkjában, megöl egy magyar költőt.

Miért szedem elő valamelyik titkos zsebemből a rettenetnek ezt a megdermedt cseppkövét? Mert származástörténetem egyik adalék. Holott beszélhetnék másról is, mindenekelőtt a gyerekkoromról. Az ötemeletes bérházról az Akácfa utcában, ahol egy udvarra nyíló, kisméretű kétszobás lakás félhomályában megszülettem. Anyám gyengéden előd-tisztelő kívánságának megfelelően, egy bábaasszony segítségével. A csecsemő körül családi és baráti gyűrű. Barna anyám aranyszőke húga, aki szerint (ma 84 éves), burokban születtem, tehát szerencse fia vagyok; apám, nagyszámú testvéreivel, valamint apám társai, kollégái a hivatásban, szappanfőző segédek, kismesterek, meg a nálam hét évvel idősebb fivérem. És magasba emelkedett apám kezében a kispohár, amelyen megcsillant a villanyfény, telitöltve egy ma már alig ismert lengyel pálinkával, az ánizsos benyovkával. Kellő öntudattat hajolhatott az újszülött fölé, már évek óta a maga embere volt, mester, főbérlő. Korán önállósította magát, tizenöt éves korában jóval idősebb nővéréhez költözve, elhagyta a fanatikus, ótestamentumian szigorú apai házat és inasnak állt.

Végigvándorolt a Meister szappangyár, a KIein és Fiai, a Schön testvérek, a Baeder Illatszergyár, a Flóra és a Hutter és Lever üzemein, hogy a maga két vagy három elemijével a szappanfőző szakma egyik kiváló mesterévé legyen. S akit mindhalálig 1945 októbere így is tartottak számon.

Korai gyerekkorom. Elsősorban szülőutcám, az Akácfa utca, amely a Rákóczi útból indul, felső horizontján a már eltűnt Nemzeti Színház, szép tömör épületével, torkolatában a kúriasárga Teréz-templommal, amelynek bölcs, életszerető plébánosa a monda szerint zsidó származású volt és így a nyilas korszakban Jézussal együtt az üldözöttek közé számított.

Ez a hol keskeny, hol kitáguló kőmeder, benne a csarnokkal, amelynek tetőzete átível a Klauzál térre, a Búfaló nevezetű vendéglővel, ahol egy-egy kiadósabb verekedés közben pisztolylövés is dörrent, a tizennégyes számú múlt századi földszintes házzal, öblös udvarában minden fuvarra kész négykerekű kézi vontatású kocsikkal - igen ez az utca, ellentétben szép nevével, egyetlen szál zöldet, lombot, virágot sem nevelt. Akácfa-utca, sosem volt akácfa!

Az előbb említett földre lapuló házban nagyrészt cigánycsaládok laktak, muzsikusok, házalók, alkalmi munkások. Itt nevelkedett egy gyerekkori barátom, később neves prímás, Torma Tóni, aki a fölszabadulás után nekem és szerelmemnek, Margitnak, a Trombitás nevű vendéglőben már nem is a fülünkbe, de a homlokunk mögé muzsikálta nótáit, népdalait, slágereit. …”

 (Hattyú az udvar fölött: Pályám emlékezete, részlet)

Forrás:

Wikipédia

www.veszi.hu

A huszonegyedik részben a XX. század egyik legnagyobb atomfizikusának, Teller Edének az életrajza következzen:

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15. – Stanford, Kalifornia, 2003. szeptember 9.) magyar–amerikai atomfizikus, aki élete jelentős részét az Amerikai Egyesült Államokban élte le, és sikereit is főként ott érte el. Legismertebb a hidrogénbomba-kutatásokban való aktív részvétele, e miatt, mint a „hidrogénbomba atyja” vált közismertté.

Bár zsidó vallású családban nőtt fel, később agnosztikussá (filozófiai értelembe vett szkeptikussá) vált.

Apja, Teller Miksa jónevű ügyvéd volt a fővárosban, édesanyja, Deutsch Ilona művelt asszony, jól zongorázott, jobban beszélt németül, mint magyarul, és tudott franciául, spanyolul, olaszul is. Teller Ede azt vallja magáról, hogy ötéves kora körül egyetlen dologban volt otthonos: a számokban. Elemi iskolai osztályait magániskolában végezte, majd a Trefort utcai Mintagimnáziumba járt. A német és magyar nyelv mellé nevelőnőjétől hamar megtanulta az angolt. Ellentétben szerencsésebb középiskolai környezetbe került kortársaival (Wigner, Neumann) matematikai tanulmányaihoz itt nem kapott segítséget, osztálytársai és matematikatanára nem szerették, mert tehetségesebb volt környezeténél. Szerencsére azért akadtak, akik számára fontos volt Teller matematikai fejlődése.

1925-ben beiratkozott a Királyi József Műegyetemre, a Budapesti Műszaki Egyetem elődjébe, Bár a matematika érdekelte, apja kívánságának megfelelően a vegyész szakon tanult, hasonlóan a néhány évvel idősebb Wigner Jenőhöz és Neumann Jánoshoz. A gondos apa ekkor mutatta be nekik és Szilárd Leónak. Miután 1926. január 2-án engedélyt kapott rá, elhagyta az országot abban a hitben, hogy Németország mentesebb lesz az antiszemitizmustól, mint a Horthy-korszak Magyarországa a Numerus clausus törvényét követően.

Németországban

Karlsruhéban folytatta tanulmányait, ahol a kémiai oktatást a német vegyipar támogatta. 1928-ban apja is belenyugodott abba, hogy érdeklődése nem a kémiához köti, ezért átment a müncheni egyetemre, a fizika szakra. Itt érte egy villamos baleset, amelynek következtében elveszítette jobb lábfejét. Felgyógyulása után mivel A. Sommerfeldnek, a klasszikus fizika egyik utolsó nagy alakjának előadásai nem nyerték meg a tetszését a következő tanévet Lipcsében folytatta, ahol Heisenberg adott elő. Őróla mondja, hogy nagyon mély hatást gyakorolt rá.

1930-ban doktorált fizikából (a molekuláris hidrogénionról írta értekezését), és ezután Göttingenben kapott kutatói állást. Ahhoz a kutatói körhöz csatlakozott, amelynek Heisenberg, Bohr és Einstein voltak a vezéralakjai, de baráti kapcsolat fűzte diáktársához, Karl von Weizsäckerhez is.

Hitler uralomra jutása után, 1934-ben először Dániába ment, Niels Bohr kutatócsoportjába. Még ebben az évben házasságot kötött Harkányi Augusztával (Mici). Két évet töltött a Göttingeni Egyetemen, majd 1934-ben elhagyta Németországot, a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Bohr intézetében találkozott a szintén politikai menekült orosz fizikussal, Gamowval, aki hamarosan professzori állást kapott a George Washington Egyetemen és egy év múlva, amikor Teller már Londonban dolgozott, meghívta maga mellé társprofesszornak.

Emigráció az Amerikai Egyesült Államokba

Teller 1935 augusztusában érkezett az Egyesült Államokba és 1941-ben az állampolgárságot is megkapta. Washingtonban Gamow és Teller szorosan együtt dolgoztak. Megfogalmazták az ún. Gamow-Teller tételt, amely a szubatomi részecskék tulajdonságait írja le a radioaktív bomlás során. Vizsgálták az asztrofizika atomi folyamatait is. 1937-ben közös dolgozatban írtak arról, hogy a Nap energiatermelése atommagfúzión alapszik. Ez a munka mutatja, hogy Teller már ekkor elkezdett foglalkozni a magfúzió elméleti kérdéseivel.

Teller egyike volt azoknak, akik azonnal felismerték annak veszélyét, hogy német tudósok 1939-ben felfedezték az atommaghasadást. Az emiatti félelmet erősítette, hogy tudták, a német nukleáris programot maga Heisenberg vezette. Szilárddal, Wignerrel együtt részese annak az akciónak, amelyben Einsteint rávették egy Roosevelt elnöknek szóló figyelmeztető levél írására. Így 1941-ben bekapcsolódott az amerikai Manhattan-tervbe, amelynek célja az atombomba előállítása volt. Chicagóban Fermivel, majd Berkeley-ben dolgozott, de hamar a Los Alamos-i laboratóriumba kerül, ahol Oppenheimer vezetésével készítették az első atombombát. Jelentős számításokat végez a bomba hatásaira vonatkozóan.

Már 1940-ben vizsgálta azt a lehetőséget, hogy a maghasadáson alapuló atombomba keltette hő begyújthatja-e a még nagyobb teljesítményű termonukleáris reakciót, a hidrogénbombát. Reménykedett abban, hogy Los Alamosban mindkét fegyveren dolgozni lehet, de az atombomba-fejlesztés nehézségei miatt a fúziósenergia-kutatásokat időlegesen törölték. Ez súrlódásokhoz vezetett közte és Oppenheimer, a laboratórium igazgatója között.

1945-ben tagja, 1947-től elnöke a Reaktorbiztonsági Bizottságnak. Felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását (Teller-effektus), és sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett. (Csernobilban többek között a Teller-effektus vezetett a katasztrófához.) Részt vett az inherensen biztonságos (bolondbiztos) TRIGA reaktorok kifejlesztésében.

Amikor a Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját, Truman elnök elrendelte a fúziós fegyver kidolgozását Los Alamosban, és 1952-ben sikeresen ki is próbálták az első amerikai hidrogénbombát. A robbantás kapcsán jelentős ellentét keletkezett az amerikai atomtudósok között. Teller látva, hogy a Los Alamos-i tudósok nincsenek egyértelműen a következő fegyvergeneráció kifejlesztése mellett, nagy energiával küzdött egy új termonukleáris kutatólaboratórium létrehozásáért. Ennek eredményeképpen az amerikai Atomenergia Bizottság Észak-Kaliforniában megalapította a Lawrence Livermore Laboratóriumot, amelynek Teller tanácsadója, igazgatóhelyettese, végül igazgatója lett. Az Oppenheimerrel való ellentét tovább mélyült, és amikor Oppenheimert biztonsági okokból megvádolták, néhányan Tellert is okolták emiatt, bár ő semmiféle vádat nem emelt.

Szülei és Emmi húga Magyarországon maradtak. Húgának férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a többiek a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, húgát és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tállyára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat közben elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot. Szilárd Leó 1958-ban rá akarta venni, menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és húga megkapta az útlevelet és találkozhatott Tellerrel San Franciscóban. Szilárd levélben köszönte meg Jánossynak a közbenjárását.

Teller a hetvenes években szorgalmazta a fúziósenergia-kutatásokat, majd a nyolcvanas években ő kezdeményezte a csillagháború néven ismertté vált rakétaelhárító-rendszer kifejlesztését. Mindig is az erős katonai védelem szószólója volt. Wigner Jenő a tudomány egyik leginkább gondolattelibb államférfiának nevezte őt. 1975 óta a Stanford Egyetem Hoover Intézetének kutatója, és Palo Altóban Kaliforniában élt.

A molekulaspektroszkópiai problémák megoldásánál alkalmazott kvantummechanika és a magfizika területén számos elméleti eredménye született, mégis, legismertebb munkái nagyon is gyakorlati jellegűek. Maga is azt mondta: „Az igazi eredményem nem elméleti problémák megoldása... egyedül álltam ki a hidrogénbomba mellett. Hozzájárultam a hidegháború megnyeréséhez, amikor a rakétaelhárításon dolgoztam.” Az utóbbi évtizedekben kifejtett tevékenysége elsősorban az üregvédelemre, az atomerőművek biztonságának növelésére irányult.

1962-ben John Fitzgerald Kennedy elnöktől átvehette az Enrico Fermi-díjat a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerepe és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként. A Reagan-Gorbacsov puhatolózások idején Reagant határozottan biztatta, ne engedjen a csillagháború kérdésében, mert a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk.

1936 után 1990-ben járt újra Magyarországon és utána minden évben hazalátogatott, s az atomenergia békés felhasználásának világhírű pártolójaként, egy ízben a Paksi atomerőműbe is, ahol - széleskörű műveltségét bizonyítandó - az Energetikai Főiskola auditóriumában, zongorán Mozartot játszott a hallgatóságának. 1994. április 23-án Göncz Árpád köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrendet. 1997-ben megkapta az akkor elsőként kiosztott Magyarság Hírnevéért kitüntetést.

Díjai

·                                 Albert Einstein-díj, 1958

·                                  Enrico Fermi-díj, 1962

·                                  National Medal of Science (Nemzeti Tudományos Medál)

·                                  A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, 1990

·                                  A Magyar Köztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje, 1990

·                                  Ignobel Béke-díj, 1991 

·                                  A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, 1991

·                                  Az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli professzora, 1991

·                                  Az Eötvös Fizikai Társulat tiszteletbeli tagja, 1993

·                                  A Fizikai Szemle Nívódíja, 1994

·                                  A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, 1994

·                                  A Magyar Nukleáris Társaság Szilárd Leó Érme, 1994

·                                  A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszdoktora, 1995

·                                  Magyar Örökség díj, 1996.

·                                  A Magyarság Hírnevéért Díj, 1997

·                                  Magyar Corvin-lánc, 2001

·                                  Presidential Medal of Freedom (Szabadság Elnöki Medál)

·                                  Bolyai-díj, 2004 (posztumusz)

·                                  Budapest díszpolgára (2012) (posztumusz)

Emlékezete

·                     Róla nevezték el az 5006 Teller kisbolygót.

·                      Teller Ede út: a világon elsőként Csepelen neveztek el közterületet a világhírű tudósról. 2013. november 5-én ugyanitt avatták fel a mellszobrát is, Magyarországon elsőként.

Forrás:

Wikipédia

Omikk

A huszadik részben a XX. század egyik világszerte leghíresebb fotográfusának, haditudósítójának, Robert Capának élettörténete következzen:

Robert Capa (eredeti nevén Friedman/n/ Endre) (Budapest, 1913. október 22. – Indokína, Thai Binh, 1954. május 25.) magyar származású fotográfus.

Friedman Endre néven született Budapesten, középosztálybeli családban. A 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). A második világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

Szülei szabók voltak. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) volt. Öccse később szintén fényképész lett és Cornell Capa néven futott be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. Az 1920-as évek végén csatlakozott a Kassák-féle Munkakörhöz. 1931. júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre, de hamarosan Párizsba emigrált.

Capa (ekkor még Friedmann) még Berlinben sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait, itt kötötte később is fontos szakmai kapcsolatait, melyekre Párizsban is építhetett. 1934-ben kapta első megbízását a VU-től. 1936-ban felvette a Robert Capa nevet. Valószínűleg Gerda Taróval együtt találhatták ki, Gerda eredeti neve ugyanis Gerta volt. Taro kezdetben Capa tanítványa később alkotótársa. 1937. július 25-én Taro Capa nélkül fotózott. Egy bombatámadás elől menekülve érte a végzetes baleset, a kocsinak, amin utazott egy tank rohant, másnap belehalt sérüléseibe. Névválasztásáról nincsenek egyértelmű információk. Besnyő Éva szerint gyerekkorában cápa volt a beceneve, mások szerint az volt a fontos, hogy a szó hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére. Capa fennmaradt, 1947-es interjúja szerint több nyelven is kiejthető, "amerikai hangzású" nevet keresett. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.

A várakozása sikerrel járt, de nemcsak az új név miatt. Capa haditudósítóként vett részt a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, akivel 1945-ben ismerkedett meg Párizsban. Ingrid azt állította, hogy Capáért a férjét is képes lenne elhagyni, de Capa nem vette feleségül.

1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután 3 óra előtt 5 perccel meghalt.

1936-1937-ben Gerda Taróval tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards nevű hetilap, majd a Ce Soir megbízásából. A Spanyolországban készült felvételei, köztük például A milicista halála című képe meghozták számára a világsikert. A képet első alkalommal 1936. szeptember 23-án a francia VU magazin közölte, majd több más fotója kíséretében a LIFE is megjelentette, de több korabeli, nemzetközi propagandakiadványban is megjelent. A kép befogadásának története érdekes, de a fotó készítésének körülményei máig nem tisztázottak. (A hetvenes évektől több szerző azt próbálta bizonyítani, hogy a kép nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított felvétel.)

Capa 1938-ban a második kínai–japán háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott.

A sors furcsa fintora, hogy „a világ leghíresebb háborús fotósa” egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a Blitzkrieg idején Londonban volt, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat.1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az egyik asszisztens állítólag annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak. Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet "slightly out of focus" ("enyhén életlen") magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capát, hogy később ezt a címet adta eredetileg forgatókönyvnek szánt háborús emlékiratainak is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái barátja Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert.

1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette. Budapesti beszélgetés című cikke megjelent a Holiday magazine 1949. novemberi számában.

1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy „ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnamban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Útközben a francia katonákat, leégett, kifosztott falvakat és a temetetlen halottakat fotózta. Délután 3 óra előtt 5 perccel (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.

Hagyatéka

A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum megvásároljon 985 Robert Capa fényképet a New York-i International Center of Photography gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú, eredeti Robert Capa papír pozitív, 937 pedig az ún. Robert Capa Master Selection (mestersorozat) III. Az 1974-ben alapított International Center of Photography őrzi a minden idők legkiemelkedőbb haditudósító fotóriporterének számító, magyar származású Robert Capa körülbelül hetvenezer negatívját. 1995-ben ezekből a negatívokból válogatta ki a 2008-ban elhunyt Cornell Capa (Robert öccse) és Richard Whelan (Robert Capa barátja és életrajzírója) a fényképész életútját reprezentáló 937 negatívot, amelyekből három egyforma, kiváló minőségű, 40x50 cm nagyságú pozitívból álló, Robert Capa szárazbélyegzőjével ellátott sorozat készült, egyúttal limitálva, hogy több sorozat nem készülhet. A három sorozatból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a Tokyo Fuji Art Museumba került, a harmadik pedig – ezzel a vásárlással – Magyarországra. Ez a sorozat egyrészt átfogóan reprezentálja az életművet, másrészt kiállításokon lehetővé teszi a magyar közönség számára, hogy kimagasló kvalitású képeken keresztül szerezzen vizuális élményt a XX. század kiemelkedő eseményeiről. A 937 felvétel 4 földrész 23 országában készült. A második világháború előtti 461 felvétel, ezek között a spanyol polgárháború képei a legfontosabbak. 276 fotográfia a világháború frontjain készült – elég csak a normandiai partraszállás, Steven Spielberg filmrendezőt is megihlető, megrázó erejű képeire emlékeztetnünk. A világháború után 154 fotográfia ábrázolja az újabb harcokat, szenvedéseket: Izrael állam megalakulását, az indokínai háborút. 46 képen pedig olyan hírességeket láthatunk, mint Gary Cooper, Ingrid Bergman, Alfred Hitchcock, John Steinbeck vagy Pablo Picasso, akiknek portréi egy másik nézőpontból villantják fel Capa sokrétű tehetségét. A megvásárolt képekhez az ICP ajándékul adott 20, a sorozatban meglévő, de kiemelkedő fontosságúnak ítélt, ezért nagyobb méretben is nagyított fényképet, továbbá 5 Robert Capát ábrázoló portrét. Így összesen 1010 fotográfiával gazdagodott a nemzeti gyűjtemény.

Robert Capa haditudósító riporter volt, akiben a kiváló újságíró valamennyi fontos tulajdonsága: szívósság, a szükséges erőszakosság a helyszínekre eljutásban, találékonyság és a kapcsolatteremtő képesség jó arányban párosult egy nagy művész adottságaival: nagyfokú érzékenységgel, témafelismerő és -kiválasztó képességgel, valamint kompozíciós készséggel. Félelmet ismerve, de bátran volt jelen a XX. század közepének valamennyi nagy háborújában, s küzdött az újságírók és fotóriporterek örök kínjával: „hiénaként" ott lenni és megmutatni az eseményeket, de nem részt venni, nem segíteni a menekülőnek, az elesettnek. Hivatása, amelyet a legnagyobb intenzitással művelt, örök belső morális küzdelemre késztette, s ugyanakkor kényszerítette arra, hogy megmutassa, amit igazán fontosnak tartott. Azt és úgy, ahogyan más nem tette, mert nem volt elég közel. Ő közel volt a milicista halálakor, benne volt a normandiai partraszállás első hullámának vérfürdőjében, s természetesen közel volt az indokínai háborúban, amikor rálépett a végzetes taposóaknára. Intenzív, szenvedélyes, mindent bírni akaró, (hazárd) játékos életet élt; olyan életet, amelyben kódoltan a gyermektelenség, a társasági magányosság, az otthontalanság és a sorsszerű halál is benne volt. Valószínűleg csak így lehetett egyszerre megélni és megmutatni mindazt, ami körülvette.

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta több interjúban is a sokat látott, de tragikusan rövid életű riporter.

Forrás.

Wikipédia

http://www.lumu.hu/site.php?inc=kiallitas&menuId=43&kiallitasId=476

http://index.hu/nagykep/2013/10/21/capa_100/

A tizenkilencedik részben a magyar televíziós és sportújságírás legnagyobb élő klasszikusának, Vitray Tamásnak (eddigi) életrajza következzen:

Budapesten született erősen vallásos, polgári izraelita családban. Kalandos gyermekkort követően (a háború időszakában, kamaszként átélt élményeit 2008-ban, Kiképzés című önéletrajzi könyvében írta meg), 1952-ben végzett a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, ezt követően díszletmunkás volt a Magyar Néphadsereg Színházában. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján az angol sajtó szakon tanult és a Honvédelmi Minisztériumban fordítóként dolgozott. Rövid ideig dolgozott a Magyar Rádiónál, a Chemolimpexnél, a Kínai Népköztársaság Nagykövetségén.

Első televíziós szereplése 1958. augusztus 5-én volt, amikor angoltudása miatt kérték fel amerikai atlétákkal interjú készítésére. Az interjú két okból is emlékezetesre sikerült: egyrészt a riporter és Rafer Johnson atléta közti magasságkülönbséget úgy hidalták át, hogy Vitray sámlira állt; másrészt Vitray abban a hiszemben dolgozott, hogy felvétel készül, csak utólag tudta meg, hogy élő adás volt (mint minden műsor az akkori MTV-n, mivel nem rendelkeztek rögzítéshez szükséges berendezésekkel). 1959. december 1-jén a Magyar Rádió és Televízió Televíziós főosztálya Agitációs Propaganda Osztályán a sportrovat belső munkatársa lett. 1963-ban a Testnevelési Főiskolán szerzett sportszervezői oklevelet.

Az első külföldi közvetítése 1960 januárjában Prágából a Csehszlovákia – Brighton-Tigers (angol-kanadai) profi együttes jégkorongmérkőzése volt. Első sportkommentátori sikerét ugyanebben az évben a garmisch-partenkircheni Műkorcsolya Európa-bajnokság közvetítése hozta meg. 1968. július 1-jétől főmunkatárs. Sporton kívül vezetett vetélkedőket, 1970-ben az első Hétnek, valamint az első Fórumnak is ő volt a műsorvezetője.

1975. december 1-jétől a Szórakoztató és Zenei Főosztály osztályvezetője. 1981. július 1-jétől a Drámai Főszerkesztőség Dokumentum Dráma osztályvezetője. 1988. november 1-jén kinevezték a nyugdíjba vonuló Radnai János helyére a Sport Önálló Szerkesztőség élére, ahová egy rövid kitérő után – 1991. február 15-étől az MTV 2 csatorna intendánsa lett. 1992. március 15-én visszatért. Alig van olyan sportág, amelyet ne közvetített volna a Magyar Televízióban. Az évek során megszámlálhatatlan Telesport- és helyszíni közvetítés, valamint számos nagy világverseny riportere volt. Összesen 21 téli- és nyári olimpiáról közvetített.

1997-től aktív nyugdíjas. 1999-től a Danubius Rádióban vezetett sporttal foglalkozó telefonos beszélgetőműsort Ötfülközt címmel. Állandó vendége volt Gyulay Zsolt olimpiai bajnok kajakos. A műsor 2001 őszén átkerült a Klubrádióra. 2002. október 21-étől ismét kinevezték a Sportfőszerkesztőség élére. 2004. november 1-jétől elnöki főtanácsos.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Magyar Televízió Örökös Tagja.

Medveczky Balázs az MTV akkori alelnöke költségcsökkentésre hivatkozva elbocsátotta az MTV-től.

A 2008-as olimpia volt az első 1960 óta, amelyet már nem a Magyar Televízióban közvetített (nem is utazott el a helyszínre), a kajak-kenu versenyek kommentátora volt az Eurosporton, valamint az RTL Klub Híradójában foglalta össze az olimpia aznapi fejleményeit.

Jelenleg a Digi Sporton vezeti a Kibicek című beszélgetőműsort.

Felesége Kállai Bori színésznő, fogadott lánya Fonyó Barbara operaénekes. Két fia van első házasságából, Tamás és Péter.

Vitray Tamás a Mensa HungarIQa tagja. 2012. június 1-jén a XIII. kerület díszpolgára lett.

·         Szocialista Televízióért

·         Sport Érdemérem ezüst fokozat (1968)

·         Rózsa Ferenc-díj (1971)

·         Sport Érdemérem arany fokozat (1972)

·         Munka Érdemrend arany fokozat (1980)

·         A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze díj (1987)

·         A Magyar Köztársaság Zászlórendje (1990)

·         Opus-díj (1993)

·         Ambassador-díj (1993)

·         Aranyszarvas-díj (1994)

·         Joseph Pulitzer-emlékdíj (életművéért) (1995)

·         Egon Erwin Kisch-díj (1995)

·         A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – polgári tagozat (1996)

·         Pethő Sándor-díj (1999)

·         Aranytoll (2000)

·         Gerevich-díj (2001)

·         MSZOSZ–díj (2001)

·         Aranykor–díj (2001)

·         A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje – polgári tagozat (2002)

·         Prima Primissima díj (2003)

·         A Magyar Televízió örökös tagja (2004)

·         Kossuth-díj (2005)

·         Budapest XIII. kerülete díszpolgára (2012)

Forrás:

Wikipédia

A tizennyolcadik részben a csapatban kétszeres olimpiai bajnoki címet szerző kardvívó, Petschauer Attila életrajza következzen:

Életpályája

Az 1928-as amszterdami és az 1932-es Los Angeles-i olimpiai bajnok kardcsapat tagja volt. Egyéniben Amszterdamban második, Los Angelesben pedig ötödik volt. Az Európa-bajnokságokon 1930-ban Liège-ben és 1931-ben Bécsben csapatbajnok volt, egyéniben 1926-ban Budapesten és 1930-ban Liège-ben második, 1925-ben Oostendében, 1929-ben Nápolyban és 1931-ben Bécsben harmadik volt.

A versenyzés befejezését követően újságíróként működött Az Est lapoknál. Népszerű figurája volt a két világháború közötti Budapestnek. Zsidó származása miatt 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. Az ukrán Davidovka melletti táborban a táborparancsnok Cseh Kálmán, aki lovasként szintén részt vett az 1928-as olimpián, felismerte és rászabadította az őröket.Kárpáti Károly visszaemlékezése szerint az őrök felparancsolták egy fára, és vízzel locsolták. A víztől megfagyva röviddel ezután meghalt.

Emlékezete

Hámori Ottó: Egy kardforgató élete című könyve

Szabó István róla is mintázta A napfény íze című filmje hősét.

A kétszeres olimpiai bajnok Petschauer mind a húsz asszóját megnyerte az 1928-as amszterdami játékok csapatversenyében

Kora legzseniálisabb kardvívója, igazi virtuóz pengeművész volt, aki az 1928-as olimpia csapatversenyében mind a húsz asszóját megnyerte, de egyéniben a legfontosabbat elvesztette. Petschauer Attila így Amszterdamban egy-egy aranyat és ezüstöt nyert, majd a csapattal Los Angelesben is győzött, és 28 évesen lezárta a pályafutását. A fővárosi bohém művészvilág egyik népszerű alakja lett, a mai értelemben vett első celeb magyar sportoló; Szabó István az ő életét dolgozta fel A napfény íze című filmjében. Ám ebben nem lehetett „happy end”, mert a tragikus sorsú Petschauert 1943. január 20-án egy ukrajnai munkatáborban halálra kínozták.

Világverő kardozóink az 1924-es párizsi olimpia csapatversenyének döntőjében kellemetlen meglepetésre hajszálnyi különbséggel kikaptak az olaszoktól (a végeredmény 8:8 lett, de a mieink csak negyvenhat tust adtak, az ellenfél viszont ötvenet), s négy év múlva, Amszterdamban újra kiélezett összecsapást vívott egymással a két együttes az aranyéremért. Az utolsó asszó előtt hiába vezettünk 8:7-re, az ellenfélnek ezúttal is jobb volt a tusaránya, és Petschauer Attila úgy állt fel Renato Anselmi ellen, hogy ha 5-3-ra vagy értelemszerűen még nagyobb különbséggel kikap, akkor megint be kell érnünk az ezüsttel.
A magyar táborban többen elsápadnak, amikor versenyzőnk a kezdés előtt egyenesítgeti a kardját és a penge kettétörik, de Petschauer a sebtében kapott új kardjával is lekaszabolja 5-2-re a taljánt. „Odarohanunk Petschauerhez. Aki ahol éri, csókolja. Az izgalomtól elájul. Karjainkon tartjuk. Mikor magához tér, sír. Mindenki ünnepel, boldogan, fáradtan, kimerülten, de diadalittasan” – áll a Nemzeti Sport korabeli, 1928. augusztus 10-i tudósításában. S a csapat Benjáminjának, a mindössze 24 éves Petschauernek igazán kijár a gratuláció. A csapatverseny során húsz asszót vívott, és mind a húszat megnyerte!
Két nap múlva az egyéni verseny végén húsz győzelem és három vereség a statisztikája – akkoriban a selejtező, az elődöntő és a döntő is körmérkőzéses lebonyolítású volt –, amikor az első helyért a holtversenyt eldöntő csörtében Tersztyánszky Ödön ellen áll fel a pástra. S 5-2-re kikap. „Fáradt voltam, az előző meccsek kiszedtek belőlem mindent. De nem bánom. Örülök Tersztyánszky győzelmének, és készülök a következő olimpiára” – nyilatkozza Petschauer, s bár a visszaemlékezések szerint itthon a Magyar Vívószövetség díszvacsoráján szomorkodik az elszalasztott lehetőség miatt, mókamesterként maga is érti a tréfát. Legalábbis halvány mosoly jelenik meg az arcán, amikor a szalvétája alatt megpillantja az egyik barátja által száz darabban legyártott névjegykártyáját, s rajta azt: Petschauer Attila világbajnok-helyettes (igen, így, nem pedig olimpiaibajnok-helyettes).
Mindenki fényes jövőt jósol neki, hiszen a kardvívás akkoriban nem a sihederek sikereitől hangos, az ugyancsak tragikus sorsú Tersztyánszky is 38 évesen jutott fel a csúcsra. (Az I. világháborúban tüdőlövést kapott, az orosz hadifogságból megszökött, és a jobb karja sérülése miatt 32 évesen tanult meg ballal vívni. Egy évvel az olimpiai győzelme után motorkerékpár-balesetben vesztette életét. Egy előtte haladó szekérről egy asszony leugrott a kendőjéért, őt kikerülte, de fának csapódott.)
Négy év múlva a Los Angeles-i olimpián sokak szerint minden idők legerősebb magyar kardcsapata (benne Jekelfalussy-Piller György, Kabos Endre, Petschauer és már Gerevich Aladár is) állt fel a dobogó tetejére, és a vélekedést kétségkívül alátámasztja, hogy a négyes a döntőben ezúttal 9:2-re verte az örök rivális olaszokat. Az egyéniben három magyar végzett az első öt között: az arany a 33 éves Jekelfalussy-Pilleré lett, Kabos harmadikként zárt, Petschauer viszont most sem járt sikerrel, az ötödik helyen végzett. S kora legzseniálisabb vívója – mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy egyéniben még magyar bajnokságot sem nyert; amelyen persze az olimpiánál is erősebb volt a mezőny –, a virtuóz pengeművész 28 évesen letette a kardot.
A gimnázium után öt félévet végzett el a jogakadémián, nyolc éven át egy bank alkalmazottja volt, mígnem az 1932-es olimpia előtt elbocsátották. Los Angelesben megpróbált beszállni a filmiparba, de nem járt sikerrel. Végül az Est Lapok munkatársa lett, az 1936-os berlini olimpiáról ő tudósított Kabos egyéni és a csapat győzelméről. Gyakran írt színikritikákat, és a fővárosi bohém művészvilág egyik népszerű alakja lett; mai értelemben őt tekinthetjük az első „celeb” magyar sportolónak.
A vérzivataros időkben, amelyek során 1938-tól az országgyűlés négy zsidótörvényt szavazott meg, azonban őt is utolérte a történelem.
Magyarország 1941-ben belépett a II. világháborúba, a katonaköteles zsidó férfiakat pedig fegyvertelen munkaszolgálatra kényszerítették. (A történeti hűség végett, 1940 nyaráig a zsidók fegyveres és fegyvertelen alakulatokban is teljesítettek szolgálatot, ezután viszont többnyire munkaszázadba hívták be őket, bár a fegyveres alkalmazásukat megtiltó törvényt csak 1942-ben hozták meg.)
Ugyan Petschauernek a Los Angeles-i olimpia után kapott Signum Laudis-kitüntetése mentességet biztosított volna, 1942-ben mégis berendelték őt is Nagykátára, az ország egyik legnagyobb munkaszolgálatos bevonulási központjába. (Mások mellett ide került Örkény István és Rejtő Jenő is, utóbbi szintén nem tért haza.) A parancsnok, az 1945-ben háborús bűnösként kivégzett Muray (Metzl) Lipót alezredes gúnyosan zavarta vissza a sorba a mentességére hivatkozó olimpiai bajnokot, majd pár hetes kiképzés után századával a keleti frontra vezényelte. Többeket az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjanak fel az aknák, büntetésképpen mindennaposak voltak a kikötések, a botozások és a hideg télben a meztelenre vetkőztetés.
Petschauer az ukrajnai Davidovkába került, ahol egykori sporttársa, az amszterdami olimpián lovas versenyzőként részt vett Cseh Kálmán alezredes volt a táborparancsnok. S döbbenetes, hogy 1943. január 20-án éppen ő küldte a halálba, amikor arra biztatta keretlegényeit, hogy kicsit „gúnyolják ki”. Mindezt a berlini olimpián birkózásban aranyérmes, 1996-ban elhunyt Kárpáti Károly visszaemlékezéséből tudhatjuk, aki maga is Davidovkára került:
„Az őrség – keretlegények – odakiáltottak Petschauernek: te olimpiai érmes vívó…, lássuk, tudsz-e fára mászni? A kemény hideg tél ellenére ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le, és úgy másszon fel a fára. Majd az őrök megparancsolták neki, hogy kukorékoljon, miközben vízzel locsolták. Nem sokkal ezután a hidegtől halálra fagyott.”
Szabó István róla mintázta az 1999-ben elkészült A napfény íze című filmje, az Oscar-díjas Ralph Fiennes által alakított főszereplőjét. Sors (Sonnenschein) Ádám a filmvásznon megrázó módon hasonló körülmények között veszíti életét, mint Petschauer Attila.
2005. szeptember 16-án a Hampstead and Highgate Express című londoni lap internetes honlapján közölt hír szerint a Nagy-Britanniában élő, 74 esztendős Josef von Dombovary-Treuenberg báró, az olimpiai bajnok állítólagos unokatestvére olyan dokumentumokat kapott Ukrajnából, amelyek tanúsága szerint megtalálták Petschauer földi maradványait. Addig úgy tudták, tömegsírban nyugszik, így a hír komoly szenzációnak számított, ám két nap múlva kiderült, hogy hírlapi kacsáról van szó… Két évvel korábban Várlaki György, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének egykori alelnöke sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Petschauert külön sírba temették el, s erre a mai napig nem találtak egyértelmű bizonyítékot.

Egyes történészek (többek között Ungváry Krisztián) cáfolják halálának körülményeit és véleményük szerint valójában szovjet hadikórházban lelte halálát, nem függetlenül a munkaszázadban szerzett sérülései miatt.

Történetünk szereplői közül a Berlinben egyéniben és csapatban is győztes Kabos Endre ugyancsak munkaszolgálatosként vesztette életét 1944-ben, a Margit híd felrobbantásakor. Az amszterdami csapattal aranyérmes Garay János a maunthauseni koncentrációs táborban halt meg.

1985-ben a Zsidó Hírességek Csarnoka tagjának választották.

Egy leszármazója, Dr. Richard Markowitz kezdeményezésére 1994 óta az USÁ-ban évente megrendezésre kerül a Petschauer Attila Emlékverseny, amely az Egyesült Államok egyik legrangosabb kardversenyének számít.

A Magyar Olimpiai Bizottság néhány évvel ezelőtt a Farkasréti temetőben obeliszket állított Petschauer, Kabos, Garay, valamint további három, ismeretlen helyen nyugvó olimpiai bajnokunk, az ugyancsak vívó Berty László és Gerde Oszkár, illetve a vízilabdázó Barta István emlékére.

Forrás:

MNO

Wikipédia

A tizenhetedik részben a XX. századi abszurd irodalom nagymesterének, Karinthy Frigyesnek életrajza következzen:

Karinthy Frigyes (teljes nevén: Karinthy Frigyes Ernő, Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.) magyar író, költő, műfordító.

Édesapja Karinthi József (1846–1921) művelt tisztviselő, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja. Családneve eredetileg Kohn volt, amit 1874-ben magyarosított Karinthira. 1886. január 3-án evangélikus hitre tért át feleségével és négy leánygyermekével, Elzával, Adával, Gizivel és Emiliával együtt. Doleschall Sándor, a Deák téri német evangélikus egyház lelkésze keresztelte meg őket. Fiúgyermekeik, Frigyes és József már kereszténynek születtek. Édesanyja, Engel Karolina (1850–1895) halála után Karinthi József egyedül nevelte a hat életben maradt gyermeket.

Karinthy a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, Budapesten végezte tanulmányait.

Karinthy Frigyes 1898 és 1900 között kezdett írni: színműveket, kalandos történeteket, verses meséket írt; emellett naplót vezetett. Tizenöt éves volt, amikor a Magyar Képes Világ folytatásokban közölte a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című regényét.

Érettségi után matematika-fizika szakon, a bölcsészkaron és a sebészeten is hallgatott egyetemi előadásokat. Noha diplomát soha sem szerzett, egész életében élénk érdeklődéssel és feltétlen tisztelettel fordult a tudományok felé. Bajor Andor szerint „hitt az értelem erejében, sőt azt mondhatjuk: vakon hitte, hogy múló tünemény a vakság”.

1906-ban Az Újság munkatársa lett. Ebből az időből ered legendás barátsága Kosztolányi Dezsővel. A következő években sorra jelentek meg novellái, paródiái, humoros írásai a különböző budapesti lapokban, de az ismertséget az Így írtok ti című paródiakötete hozza meg számára 1912-ben.

1914. szeptember 17-én Budapesten, Józsefvárosban vette feleségül Judik Etel színésznőt, aki 1918-ban spanyolnáthában meghalt. Gyermekük Karinthy Gábor költő.

1920-ban házasodott össze Böhm Arankával. Gyermekük Karinthy Ferenc (Cini) író.

Mesterének Jonathan Swiftet vallotta; az Utazás Faremidóba és Capillária című regényei a Gulliver ötödik és hatodik utazása alcímet viselik.

1929-es Láncszemek című novellájában megalapozza a hat lépés távolság elméletét, mely később világhíres lett, főként a vele foglalkozó tudósok és művészek által.

1935-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták.

1936. május 5-én agydaganattal műtötte meg Stockholmban Herbert Olivecrona. A betegségével kapcsolatos élményeiről és gondolatairól írta Utazás a koponyám körül című regényét.

1938. augusztus 29-én Siófokon agyvérzésben meghalt. Sírja a Kerepesi úti temetőben található.

Egyes szóalkotásai (például halandzsa) és kifejezései ("magyarázom a bizonyítványomat") a mai köznyelvet gazdagítják.

Műveinek kiadásában közreműködött titkára, a később rejtvényein, fejtörőin keresztül ismertté vált Grätzer József is.

Karinthy maga mondta, hogy minden műfajban alkotott maradandót. Az olvasóközönség többnyire irodalmi karikatúráit ismeri, az Így írtok tit, valamint a kisdiák életéből megírt képeket tartalmazó Tanár úr kéremet. De Karinthy életműve ennél jóval tartalmasabb és sokrétűbb. Fiatal korától kezdve vonzódott a tudományokhoz, a magyarok közül elsőként ült repülőre Wittman Viktor pilóta mellett, majd annak szerencsétlenségből bekövetkezett halála után megírta Wittman életrajzát.

Első irodalmi sikerét gyerekkorában érte el, Verne hatását mutató kisregényét, a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című írást 15 éves korában kiadták. A század eleji vicclapokban közölt irodalmi karikatúráival és humoreszkjeivel szerzett magának hírnevet. Ezeket a műveit később sem tagadta meg, de nem egy nyilatkozatából, írásából, kortársak által lejegyzett mondatából kiérződik a keserűség, hogy a humoros művei miatt nem veszik őt eléggé komolyan, nem törődnek filozófiai, politikai gondolataival. (Erre utal A cirkusz című novellájában is.) Főként újságokba írt, több, mint ötezer cikket alkotott életében, ezek között akad riport, tudósítás, útinapló, filozófiai eszmefuttatás, irodalmi elemzés, tűnődés a politika állásáról és temérdek humoreszk.

Regényei nő és férfi kapcsolatát boncolgatják, leginkább a Gulliver utazásai folytatásaként írt Capillária és az Utazás Faremidóba. Legnépszerűbb regénye mégis az Utazás a koponyám körül, amelyet az agydaganata miatt bekövetkezett eseményekről írt. A regényben részletesen leírja az agyműtét közbeni gondolatait, érzéseit, emiatt a külföldi orvosok körében is ismert lett ez az írás.

Novelláiban is sokat foglalkozik a párkapcsolat és a szerelem problémáival, férfi és nő közti egyenlőtlenséggel. A történetek fő témája a szenvedés, a megalkuvás, a magát érvényesíteni próbáló hős sikertelensége. Emellett számos, ma a sci-fi műfajába sorolható történetet is írt.

Sikeres színpadi szerző volt, művei többnyire egyfelvonásos bohózatok, de írt egész estés vígjátékot (Földnélküly János, A nagy ékszerész) és komoly hangvételű darabot is (Holnap reggel). Összegyűjtött színpadi művei három kötetet töltenek meg.

Bár magát sokszor költőnek vallotta, viszonylag kevés verset írt, ezeknek kisebb része a lírai jellegű (pl. a Lecke, a Kudarc, az Ősz) – többségük szabadvers: hosszú, központozás nélküli gondolatkitörés (pl. a Számadás a tálentumról vagy a Karácsonyi elégia).

Sok ismert mű magyar fordítása kötődik a nevéhez, köztük a legnépszerűbb a két Micimackó-meseregény: a Micimackóé, és folytatása a Micimackó kuckója. Karinthy Márton Ördöggörcs c. könyve szerint, mivel Karinthy Frigyes nem beszélt idegen nyelveken, valószínűleg a fordítások nagy részét a nyelvzseninek ismert nővére, Mici (Karinthy Emília) készítette, vagy legalábbis ő készítette elő az író számára a nyersfordítást. A családi hagyomány szerint őrá utal a Micimackó név.

·         Utazás a Merkurba, regény, 1898-1901

·         Nászutazás a Föld középpontján keresztül, regény, 1902

·         Így írtok ti, paródiák, 1912

·         Esik a hó, novellák, 1912

·         Ballada a néma férfiakról, novellák, 1912

·         Együgyű lexikon, 1912

·         Görbe tükör, humoreszkek, 1912

·         Találkozás egy fiatalemberrel, novellák, 1913

·         Grimasz, novellák, 1914

·         Két hajó, novellák

·         Legenda az ezerarcú lélekről, novellák

·         Beszéljünk másról, karcolatok

·         Ó, nyájas olvasó, karcolatok

·         Aki utoljára nevet, karcolatok

·         Így láttátok ti, paródiák

·         Tanár úr kérem, irodalmi paródia, 1916

·         Holnap reggel, dráma

·         Utazás Faremidóba, regény

·         Krisztus vagy Barabbás, elbeszélések, 1918

·         Bűvös szék, dráma, 1918

·         Viccelnek velem

·         A repülő ember, 1920

·         Ne bántsuk egymást, humoreszkek, 1921

·         Hököm-színház, jelenetek, 1921

·         Jelbeszéd, novellák, 1921

·         Gyilkosok, novellák, 1921

·         Capillária, regény, 1921

·         Kötéltánc, regény

·         Nevető dekameron, esszék

·         Ki kérdezett?, esszék

·         Minden máskép van, karcolatok

·         Nem mondhatom el senkinek, versek

·         A delejes halál, novellagyűjtemény (sci-fi), 1926

·         Hasműtét, novellák

·         100 új humoreszk

·         Még mindig így írtok ti, irodalmi karikatúrák

·         Barabás, novellák

·         Nevető betegek

·         Mennyei riport, regény, 1937

·         Utazás a koponyám körül, 1937

·         Üzenet a palackban, versek, 1938

·         Mágia (1917) rendezte Korda Sándor

·         Barátságos arcot kérek (1935) rendezte Kardos László

·         Tanár úr, kérem (1956) rendezte Mamcserov Frigyes

·         Utazás a koponyám körül (1970) rendezte Révész György

·         Holnap reggel (1970) rendezte Horváth Jenő

·         A Nagy Ékszerész (1978) rendezte Karinthy Márton

·         1 és a semmi (2004) (rövidfilm) rendezte Molnár Péter

·         Utazás a koponyám körül (2005) készítette Chi Recordings

·         Lux úr szabadalma (2006) (rövidfilm) rendezte Gerő Marcell

·         T.U.K. - Tanár úr, kérem (2011) rendezte Mátyássy Áron

„Az emberek, ha idősebbek lesznek, és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. „

Forrás:

Wikipédia

A tizenötödik részben első (és eddig egyetlen) irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre életrajza következzen:

Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9. –) Nobel-díjas és Kossuth-díjas magyar író, műfordító. Önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

1929. november 9-én született Budapesten. 14 éves korában (1944) megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot,, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa,1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.

Az 1955 és 1960 között létrejött írásokban született meg az 1960-tól 1973-ig írt első regény, a Sorstalanság gondolati alapanyaga. A kéziratot a Kádár-kori esztétika nevében a Magvető kiadó visszautasítja, ennek a történetéről  A kudarc című regényében ír. A Sorstalanság végül 1975-ben jelenik meg először a budapesti Szépirodalmi Kiadónál. Két kisregény, A nyomkereső és a Detektívtörténet után 1988-ban jelenik meg második regénye, a már említett A kudarc, rá két évre pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért. Újabb 13 év munkája lesz a negyedik regény, a Felszámolás – és ezzel az eddig kertészi életmű egyik része egy tetralógiává alakul, melynek alapvető kérdése az élet és az emlékezés feszült viszonya. Az életmű másik ága a naplókat, esszéket tartalmazza: a Gályanapló (1992) a Sorstalanság műhelynaplója, esztétikai, filozófiai és misztikus följegyzések – ennek felel meg a Felszámolás párjaként felfogható Mentés másként (2011).

Kertész Imre esszéinek fő problematikája – az eddigi értelmezések tükrében – a totalitarizmus emberének szabadsága. Auschwitz, sőt a történelem lezárhatatlansága, jelesül: „az »Auschwitzon túli« tapasztalat horizontját nem engedi érvényesülni” (Szirák Péter) – a probléma centrális jellegére utal, hogy A száműzött nyelv (2001) című kötetben a Holocaust szót már nagy kezdőbetűvel írja. Ugyanígy fontos az írásokban megjelenő emberek által képviselt gondolkodásmódok, különböző nyelvi világok egymással való kibékíthetetlensége.

Sorstalanság című regényéből maga írt forgatókönyvet, s Koltai Lajos rendezett vegyes kritikai fogadtatásban részesülő, nagy nézettségű népszerű filmet.

Műveit számos nyelvre lefordították, németül összegyűjtött művei a Rowohlt kiadó gondozásában jelennek meg, angolul a Random House, franciául pedig az Actes Sud adja ki.

1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Pour le Mérite rendjel tulajdonosa. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé.

A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) folytatás is, válasz is az első regényre. Későbbi műveiben a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott, tragikus sorsra ítélt egyén sorselemzését adja.

Műveit több nyelvre lefordították. Ő maga németből fordít – többek között Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Friedrich Dürrenmatt, Arthur Schnitzler, Tankred Dorst és Ludwig Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.

„A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt, és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész.”

„Nyolcvankét éves vagyok. Beteg. Az én reakcióm az, hogy Berlinbe költöztem. Cselekedni? Csak az íráson keresztül tudok. És amikor megteszem, akkor semmilyen hatása nincsen, vagy pedig elítélnek miatta.”

·         Sorstalanság (1975)

·         A nyomkereső (1977)

·         Detektívtörténet (1977)

·         A kudarc (1988)

·         Kaddis a meg nem született gyermekért (1990)

·         Az angol lobogó (elbeszélés, 1991)

·         Gályanapló (1992)

·         Jegyzőkönyv (1993)

·         A holocaust mint kultúra (esszé, 1993)

·         Valaki más: a változás krónikája (1997)

·         A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998)

·         A száműzött nyelv (2001)

·         Felszámolás (2003)

·         K. dosszié (2006)

·         Világpolgár és zarándok (Káin és Ábel) (2007)

·         Európa nyomasztó öröksége (2008)

·         A megfogalmazás kalandja (2009)

·         Haldimann-levelek (levelezése Eva Haldimannal; 2010)

·         A végső kocsma (folyamatban)

·         Mentés másként (a szerző 2001 és 2003 között írt naplója; 2011)

2002. október 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki Stockholmban. Kertész Imre kapta meg első magyarként az irodalmi Nobel-díjat, „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. „Az anyanyelvem egy kis szigetnyelv, így a munkáim német nyelven terjedtek el – a Nobel-díj a magyar irodalom számára is kitüntetés. Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom. Ez valami nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára.” – Kertész Imre. 

Forrás:

Wikipédia

A tizenhatodik  részben a magyar nehézipar és gépgyártás megalapozója, Csepel település „atyja”, több tízezer munkás (és családjaik) kenyéradójának, Weisz Manfrédnak életrajza következzen:

Csepeli báró Weiss Manfréd (Pest, 1857. április 11. – Budapest, 1922. december 25.) nagyiparos, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítója.

Nagyapja, Baruch Weiss, a falusi pipakészítő kisiparos feltehetően Csehországból érkezett hazánkba, de gyermekei a családot hamarosan ismertté tették Magyarországon. Az apa, Weiss B. Adolf 1807-ben született és hatgyerekes családot nevelt fel. A család legkisebb tagjaként látott napvilágot Manfréd.

Weiss Manfréd 1857. április 11-én született Pesten. A kereskedelmi akadémia elvégzése után Hamburgba került, ahol egy gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inaséveit. A négy inasév után a kereskedőház cégvezetője lett, s csak apja egyre súlyosbodó betegsége miatt tért haza 1877-ben.

Miután apja még ugyanazon évben meghalt, Manfréd bátyja, Berthold üzleti tevékenységébe kapcsolódott be. Berthold ugyanis közben már sikeresen üzletelt, a terménykereskedésben önállósult, szépen gyarapítva a család vagyonát. A budai Királyi Gőzmalom alapító részvényesei közé is feliratkozott. A két fivér most összefogott és engedélyt kért „szelencében eltartható” húskonzervek készítésére. Az 1882. december 28-án kapott engedély alapján alakult meg Weiss Berthold és Manfréd „Első Magyar Conserv Gyár”-a, a Lövölde téren.

A testvérek a konzervüzemet fokozatosan bővítették, majd áthelyezték a Közvágóhíd közelébe, a Máriássy utcába, ahol főleg a hadsereg megrendelésére gyártották a Globus húskészítményeket, az idénymunka szabad kapacitását pedig gyalogsági töltények szétszerelésével és újratöltésével hidalták át. Később, a nagyobb konzervigényre való tekintettel, a csomagoláshoz szükséges bádogdobozok gyártását is programba vették, ami által már a vasipari tevékenységre is áttértek.

A két testvér vagyonát házasság útján is növelte. Berthold egyik ausztriai üzletfelének lányát vette feleségül, jelentős vagyonnal, Manfréd pedig, miután feleségül vette 1884-ben Albert von Wahl vasúti vezérigazgató Alice nevű lányát, kapcsolatait szélesítette. A vagyonosodás új gyárak alapítását tette lehetővé, a Weiss-ek közreműködésével létrejött Vácott, Iglón, és Selmecbányán az Első Magyar Szövő- és Kötőgyár Rt. Legnagyobb hasznot azonban a hadi rendelések hozták, az erzsébetfalvi telepen a rendszeresített húsáruk készítése mellett túlsúlyba került a töltényhüvelyek és golyók gyártása. A Weiss testvérek a hadseregnek egyre többféle árut szállítottak.

Egy váratlan esemény azonban fordulatot hozott a vállalkozás életében. 1890-ben tölténygyártás közben a húsáru üzemben súlyos baleset történt, robbanás volt az üzem területén. Ettől kezdve a hatóság nem engedélyezte tovább a konzervgyárban a töltények tűz- és robbanásveszélyes élesítését. Ez kényszeríttette a tulajdonosokat arra, hogy a gyárat egy lakatlan területre helyezzék át, amely azonban a konzervgyártól se legyen távol. Így esett a választás Csepelre. Gyárukat 1892-ben költöztették át a szigetre. Amikor a Weiss testvérek Csepelen megvetették lábukat, már jelentős tőkeerőre támaszkodhattak, és a jövőre való kilátásaik is kitűnőek voltak. Már beépültek több bankba és vállalatba, több kedvezmény formájában is élvezték a kormány támogatását, jó kapcsolatokat építettek ki a külfölddel, különösen pedig a hadsereggel. Üzleti kapcsolataik révén bekerülhettek az ország és a Monarchia legfelsőbb köreibe.

Amikor a két Weiss-testvér megalapította, és üzembe helyezte a gyárat, Csepel még álmos falu volt, paraszti jellege csak akkor kezdett rohamosan megváltozni, amikor felépült Weiss Manfréd első üzeme a sziget északi részén. A sziget mezőgazdasági munkásai örömmel vállaltak munkát az előnyös munkafeltételeket biztosító iparban.

Berthold és öccse Manfréd 1892. december 12-én vette bérbe Csepel községtől a homokos, ún. János-legelőt. Mintegy öt hold területen, kis favázas épületekben indult meg a termelés, kb. 30-40 férfi és 100-110 nő foglalkoztatásával. 1893. január 12-én kapták meg a vállalkozók az engedélyt ipartelep létesítésére. Üzemük rohamosan fejlődött, ezért az addig csak bérelt területet 1896-ban megvásárolták. Ekkor már 20 épület állt a területen és kb. 400 munkás foglalkozott a töltényhüvelyek felújításával és szerelésével. Jelentős fordulatnak kell tekinteni, hogy 1896-ban Berthold kivált a cégtől, bejutott a parlamentbe, és a Textilgyárak Országos Egyesületének elnöke lett. A gyárat így 1896 végétől Weiss Manfréd egyedül vezette.

1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött. A családi-katonai kapcsolatok, a biztosnak látszó felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Ugrásszerűen megnőtt a gyalogsági lőszer termelése, és egyértelmű lett, hogy a Weiss-gyár a közös hadsereg legjelentősebb magánszállítója, egyúttal a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő gyártelep.

Egymás után épültek az új csarnokai. 1896-ban a lőszergyártáshoz szükséges rezet már saját rézkohászati üzemében állítja elő, 1898-1899-ben létesült a kovácsműhely, az anyagvizsgáló, a víztorony, a kazánház és nagyon sok raktárépület.

1901-től kezdte Weiss Manfréd gyártani a tábori sütőkemencéket, mozgókonyhákat, főzőládákat és a hasonló katonai felszereléseket. 1904-től a csepeli gyár lett az anyavállalat, a kereskedelmi iroda is Csepelre került.

1907 őszére elkészült a fémcső- és fémrúdtelep, majd 1909 nyarán üzembe állt a járműgyár is. Az 1911-12-es évek újabb nagy fejlődést hoztak. A nagy mennyiségű acélfelhasználás saját acélbázis megteremtésére késztette a céget. Két martinkemencével felépült az Acélmű, mely naponta biztosította az acélt a tüzérségi lövedékek számára. Hengersorokat is állítottak fel az acél feldolgozására. A vasöntvény kereslet növekedése indokolta a Vasöntöde létesítését és ugyancsak még a háború előtt épült ki a Fémmű is, fémöntödéjével és fémfeldolgozó részlegével.

1913-ban megvásárolta a Károlyi-kastélyt Derekegyházán.

1914-ben kitört a világháború. Weiss Manfréd tudta, hogy számára most jött el az igazi nagy lehetőség, s mivel 1914 nyarán a gyár méreteivel már túlnőtt az egyéni vállalkozás lehetőségein, azt családi részvénytársasággá alakította át. A katonaság most már nemcsak ellátta rendeléseivel, de nyomást is gyakorolt rá a teljesítmény növelése érdekében. Weiss Manfréd bevezette ekkor a három műszakos munkarendet és berendezkedett a szerszámgépek gyártására is.

Újabb martinkemencével bővítette az Acélművet és 1916-ban felállította a nemesacélok gyártásához első elektrokemencéjét. A háború közepén érte el a csepeli gyár első csúcsforgalmát. Weiss Manfréd vagyona óriásira duzzadt, a Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét.

A háborút megelőző és a háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei, anyagvizsgáló laboratórium, tervezőiroda, tanoncműhely és kaszinó létesül. A gyárban segélyhelyet is állítanak fel. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült. Közben elkészült az Erzsébetfalva-Csepel közötti helyi érdekű villamos, megépült a gyárba vezető iparvágány, Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt.

A háború előtti és alatti években Weiss Manfréd is, gyára is számos elismerésben és kitüntetésben részesült. Weiss Manfréd 1905-től igazgatósági tagja a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak, egyik kezdeményezője, majd igazgatósági tagja a Gyáriparosok Országos Szövetségének (a GYOSZ-nak). Tagja az ún. „Ipartanácsnak” és beépült az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság Igazgatóságába is. Bekebelezi a kecskeméti konzervgyárat és belép néhány textilüzembe.

Weiss Manfréd 1896-ban kapott magyar nemességet „csepeli” előnévvel, 1901-ben a párizsi világkiállításon elért sikereiért megkapta a „Vaskoronarendet”, a nagymérvű hadfelszerelés érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként a „Ferenc József-rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején államosították a gyárat. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hisz gyára volt az élete. Mérget vett be, s csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően élte túl a mérgezést. A család, gyógyulása érdekében Bécsbe vitte, ahonnan 1920-ban a helyzet stabilizálódása után tért haza.

Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után vagyona nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

„A vagyon alkotója volt, nem élvezője”

Annak ellenére, hogy évtizedekig közszereplő volt, Weiss Manfrédról, a magánemberről nagyon keveset lehet tudni. Nem maradtak fenn visszaemlékezései, feljegyzései, de még magánlevelei sem – talán nem is írt soha egyetlen hozzátartozójának sem? A nagy családi érdekközösség tagjain kívül nem tudunk barátairól. Bár naponta forgolódott a korszak hírességei, nagyjai között, közelebbi kapcsolatot nem keresett velük. Zárkózottan, a kívülállók számára hozzáférhetetlenül élt. Szerette a zenét, maga is hegedült, érdekelte a képzőművészet, díjat is alapított. Ritka nyilvános fellépéseinél, megnyilatkozásaiban tömör és célratörő volt. Élete végéig nem tanult meg jól magyarul, közvetlen alárendeltjeivel németül beszélt. Puritán emberként élt, napi 14-16 órát dolgozott. A legendák szerint a Tanácsköztársaság alatt feljelentették, hogy háromszáz öltönye van – s a házkutatók hármat találtak. Egyetlen szenvedélye a csepeli gyár volt. Mutatta ezt öngyilkossági kísérlete, amikor meg akarták fosztani tőle – hiszen külföldre mentett hatalmas vagyonából nyilván továbbra is krőzusként élhetett volna a gyár nélkül is.

Mint jó férj és apa élt a leszármazottak emlékezetében. Felesége, Wahl Alice halála 1904-ben nagyon megviselte, emlékére – a maga idejében egyedülálló – gyermekágyas otthont alapított Csepelen. Ezenkívül is sokféle jótékonysági akció fűződik Weiss Manfréd nevéhez: rendszeresen juttatott adományokat a zsidó hitközségnek, 1914-ben 3 millió koronás hadikölcsönt jegyzett, a háború alatt röntgenautót adományozott a Vöröskeresztnek és a Hadügyminisztériumnak, 20 000 koronát adott hadikórház létesítésére, emellett ő maga egy 240 ágyas, korszerűen felszerelt kórházbarakkot építtetett, több mint 2 millió koronát adott a hadseregnek építendő tüdőszanatórium részére, amelyben később két leánya főnöknőként dolgozott. Még e nagyvonalú gesztusok előtt, a háború kitörését megelőzően, 1909-ben a Hadügyminisztérium így jellemezte: „Rendkívül biztos, tetterős és abszolút megbízható iparos, gyakorlati nagyvonalúsága összefonódik aktív patriotizmusával és előkelő gondolkodásmódjával.”

1916-ban Bródy Sándor újságírói minőségben kereste fel Weiss Manfrédot, és egy teljes napot töltött mellette a konzervgyárban és Csepelen. Így született a jelenleg ismert egyetlen interjú, amit Weiss Manfréd valaha is adott, és amelynek legszembetűnőbb „eredménye” az volt, hogy Bródy a gyárost alig tudta szóra bírni. Azt a keveset azonban, amit mondott, szó szerint lejegyezte. Bródy patriarchálisnak, joviálisnak, okosnak írja le interjúalanyát, aki a gyárról így nyilatkozott: „Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek. Nevezetes szakértők a fejüket csóválták és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett, és nekem nagy elégtételem az előrelátásom. Muníciónk volt, van és lesz.” Bródy próbálta arra terelni a szót, milyen etikai dilemmákat vethet fel a fegyvergyártás. Egy pragmatikus üzletember érzelemmentes válaszát kapja: „A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt a legtökéletesebb módon folytassam.” Weiss Manfréd nem engedhette meg magának, hogy olyan kérdéseken töprengjen, termékei hány ember halálát okozhatják.

Halálakor a Magyar Gyáriparban Fenyő Miksa írt róla nekrológot. Úgy jellemezte Weiss Manfrédot, hogy „valami örök cselekvő nyugtalanság”, „szuggesztív erő”, „minden más akaratot kirekesztő erős akarat” volt benne, és vagyonának „alkotója volt, nem élvezője”.

A Népszava (a fejlécén olvasható meghatározás szerint „A magyar szociáldemokrata párt központi közlönye”) a fantáziát, az erőt és a szervezőkészséget emeli ki jellemző tulajdonságaiként.

„E hasábokon vele szemben kellett sokszor képviselni a dolgozók érdekeit” – jegyzi meg az újságíró, ugyanakkor elismerve, hogy „a tőkés gazdálkodás által megvont határokon belül nem hatalmaskodással és elzárkózó gőggel, de ésszerűen fogta fel a munkásság szempontjait”.

Forrás:

Wikipédia

http://www.sztnh.gov.hu/kiadv/ipsz/200708-pdf/09.pdf

A tizennegyedik részben a második (Lénárd Fülöp után) magyar Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenő életrajza következzen:

Wigner Jenő Pál angol nyelvterületen Eugene Paul "E. P." Wigner (Budapest, Terézváros, 1902. november 17. – Princeton,New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar–amerikai fizikus. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.” 1972-ben elméleti fizikai eredményeiért Albert Einstein-díjat kapott.

A századelőn a fizikát a legjobb tudósok is egy majdnem befejezett tudománynak gondolták, amelyben minden fontos dolgot felfedeztek, és amelyben már csak pár apró részletet kell jobban kidolgozni. Wigner Jenő egyike volt azoknak a húszas évekbeli fizikusoknak, akik újjáteremtették a fizika tudományát, többek között bevezetve a kvantummechanikába a szimmetriák elméletét. Egyike volt a századfordulós Budapest híres tudósainak, akik közé Erdős Pál, Kármán Tódor, Neumann János, Teller Ede és Szilárd Leó is tartozott, utóbbi vált talán legközelebbi felnőttkori barátjává. Neumann iskolatársa és tanácsadója is volt, róla Wigner később így írt: „a legokosabb ember, akit ismertem a Földön.”

Budapesten Terézvárosban zsidó családban született a Király utca 76. szám alatti házban, Wigner Antal kiskunfélegyházai születésű kereskedő és a kismartoni születésű Einhorn Erzsébet gyermekeként.

Többnyire boldog gyermekkort tudhatott magáénak: szülei harmonikus házasságban éltek, és nagyon szerette a lánytestvéreit. Kiskorában sokat szeretett sétálni. Tizenegy éves volt amikor tuberkulózist diagnosztizáltak nála, és ekkor hat hetet az osztrák hegyekben kellett töltenie anyjával egy szanatóriumban.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Neumann János osztálytársa volt, és Rátz Lászlótól, az odaadó tudóstól és tanártól tanulhatott matematikát. Fizikából a neves tanár, Mikola Sándor tanította. Az iskola szellemisége nagy hatást gyakorolt rá. 1919.márciusában a kommunisták hatalomra jutása után az egész Wigner család elhagyta az országot. Novemberig Ausztriában éltek, ahol a család áttért az evangélikus hitvallásra. Miután elvégezte a gimnáziumot, 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán (ma Berlini Műszaki Egyetem) folytatta tanulmányait. Lényegesebb, hogy a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetéseit is látogatta, melyeken részt vettek olyan nagy tudósok, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Hermann Nernst, Wolfgang Pauli és – nem utolsósorban – Albert Einstein. Szilárd Leóval is ezeken a kollokviumokon találkozott. Szilárd szinte azonnal az egyik legjobb barátjává lett, bár személye mindvégig rejtély maradt számára.

A harmadik döntő fontosságú élménye szintén Berlinben érte: a Kaiser Wilhelm Institutban dolgozva találkozott Polányi Mihállyal, aki a doktori témavezetője és Rátz László után a legfontosabb tanára volt.

1925-ben visszatért Magyarországra. Édesapja mellett mérnökként dolgozott az újpesti bőrgyárban, de végül nem tudott ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának, és ismét Németországba költözött.

Az 1920-as évek végén Göttingenben a nagy matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje. Ez nagy kiábrándulás volt számára, mert Hilbert nem volt már szellemileg aktív. Rengeteg időt töltött a könyvtárban, és Einstein helytelenítésével nem törődve beleásta magát a Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger és Paul Dirac nevével fémjelzett kvantummechanikába. 1929-re publikációival széles körben felhívta magára a fizikusvilág figyelmét. 1931-ben adta ki Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét, amely egy ma is használatos eszközt adott az elméleti fizikának. Az elmélet kidolgozásában Neumann János is segítette.1930-ban az amerikai Princetoni Egyetem Neumann-nal együtt felvette tanárai közé. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után azonban még fél évet Európában töltöttek utazgatással, tanulással, tanítással. Wigner a kezdetektől fogva a nemzetiszocialista rendszer kritikusa volt. Később, amikor többen dicsérték az ítélőképességét, mindig tiltakozott, mondván, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa.

Princetonban bemutatta húgát, Margitot a fizikus Paul Diracnak. Margit és Dirac később összeházasodott, kettejük barátsága pedig elmélyült. Eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is, aki szintén Princetonba jött, az Institute for Advanced Study-ra. A harmincas évekvégén kiterjesztette kutatásait az atommagokra is. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra. Ragyogó elméleti szakember (lásd például Wigner–Eckart elmélet) és ragyogó kísérleti szakember is volt, ezenkívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is. 1936-ban Princeton nem alkalmazta tovább, emiatt a Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. De Frank 1937-ben meghalt, és Wigner bánatában el akarta hagyni Madisont. Princeton szeretett volna egy kitűnő fiatal fizikust, és sokan őt ajánlották, ezért visszahívták, így 1938-ban ismét Princetonba került. Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan terv melletti agitációban, ami az első atombomba megépítéséhez vezetett Hitler megfékezése érdekében. Azonban nagyon letörte, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor, mint választott hazájának hű polgára, védelmezője maradt az amerikai hadseregnek, és továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.

A negyvenes évek elején az atomenergia békés felhasználásának úttörője lett: 1941-ben ő tervezte meg az első, kísérleti atomreaktort, és ő ajánlotta, hogy a neutronok lassítására vizet használjanak. 1946-ban elfogadta a tennessee-i Clinton Laboratory (ma Oak Ridge Nemzeti Laboratórium) kutatási és fejlesztési igazgatói állását. Mivel nem volt hivatalnok típus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princetoni Egyetemre. Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála, valamint a Manhattan-projekt vezetője, J. Robert Oppenheimer elleni politikai támadások. 1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, megírta legismertebb nem fizikai tárgyú tanulmányát, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences”-t (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban). Ebben a tanulmányban amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy az a szerencsés egybeesés, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, mai tudásunk szerint ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan. 1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. Elismerte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, majd ezt fűzte hozzá: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.”

Fél évszázados távollét után négyszer látogatta meg szülőhazáját. Először 1976 augusztusában jött haza az Eötvös Loránd Fizikai Társulat meghívására. Következő látogatása alkalmával, 1977-ben a társulat tiszteletbeli tagjává választotta. 1983-ban hazalátogatva felkereste a Paksi Atomerőművet is. 1987-ben megkapta az ELTE tiszteletbeli doktori címét, és a Parlamentben átvette a Magyar Köztársaság Zászlórendjét. (A fogadáson megkérte a cigánybandát, játsszák el a kedvenc nótáját: Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs; és csárdást is táncolt a zenére.) Negyedik budapesti látogatása után Wigner erőnléte megromlott, nem vállalkozhatott további tengerentúli utazásokra. Amikor 1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, már nem tudta személyesen megtartani székfoglaló előadását.

1992-ben, kilencven évesen közzétette emlékiratait „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel.

1995-ben halt meg Princetonban.

Híres volt finomságáról és körülményes udvariasságáról másokkal szemben.

Egyszer fiatalemberként a füvön feküdt egy városi uszodában Göttingenben, a német csillagász Heckmannal. Heckman látta, hogy a hangyák felmásztak Wigner jobb lábára és megcsípték. Erre megkérdezte tőle, hogy miért nem öli meg a hangyákat. – Mert nem tudom, melyik volt – válaszolta.

Egy alkalommal előadásának végén a hallgatóság egyik tagja jelentkezett, hogy feltegyen egy kérdést. Miután meghallgatta, csak ennyit válaszolt: „A nevem Mr. Wigner.” A kérdező meglepetten megismételte a kérdését. Ugyanazt a választ kapta: „A nevem Mr. Wigner.” Végül valakinek sikerült feloldania a patthelyzetet azzal, hogy rámutatott, Wigner egyszerűen zavarban volt, mert nem tudta a hallgató nevét. Túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérdezze, így bemutatkozott, annak reményében, hogy megtudhatja.

Formális és kötetlen tudományos találkozókon, amikor valaki kapkodva előhozakodott a maga elméletével, gyakran megállította: „Nem értem!” Sohasem volt elbizakodott, sose félt, hogy bolondnak nézik. Tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon.

Élete végéhez közeledve gondolkodásmódja filozofikusabbá vált. Memoárjában ezt írja: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme, egy olyan alapvető rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.”

Az akadémia 1999-ben díjat alapított tiszteletére. A Wigner Jenő-díjat minden évben olyan szakemberek kaphatják, akik a magyar nukleáris energetika és fizika terén tevékenységükkel maradandót alkottak.

Születésének 100. évfordulóján ünnepi ülésszakot tartott az Amerikai Fizikai Társaság, az Európai Fizikai Társaság, valamint az Eötvös Loránd Fizikai Társulat is.

A 2001. január 1-jén két magyar csillagász (Sárneczky Krisztián és Kiss László) által fölfedezett kisbolygót Wigner Jenőről nevezték el (75570 Jenőwigner).

Forrás:

Wikipédia